Amikor sűrűbben kezdtem járni Verbénáékhoz, akkor láttam bele először abba, milyen is egy nagycsalád. Kívülről persze, szigorúan. Akkor, abszolúte kívülállóként nagyon magával ragadott az egésznek a pozitív optikája. Állandó nyüzsgés, élet, történés volt mindig. Engem bár télen születtem, mégis világ életemben a fény, az élet, a nyüzsgés vonzott....jobban mondva az jelentette a jót. A csend, a sötét, az unalom...pedig a rosszat. Tudom, nem vagyok különösképpen bonyolult lélek, hiszen ennél nagyobb banalitást keresve sem találhatnánk....de ha egyszer ez van.
A gimiben a filozófiatanár csinált velünk tanítványokkal egy tesztet. Felsorolt 10 szót, és nekünk le kellett írni a füzetünkbe rögtön a legelső szót, ami eszünkbe jutott, miután meghallottuk az egyes szavakat. Mikor végeztünk, fel kellett olvasnia mindenkinek, de csak a tizediket, mert az volt a lényeg, a többi csak rávezetés volt. A tizedik szó a szabadság volt. Az osztály túlnyomó része, velem együtt a szerelem szót párosította hozzá, és ezzel én is besüppedtem a semmitmondó középszerű zselébe :) (Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem....) De bezzeg a K....ő a forma szót írta le. Állítólag. Na a tanár úr kiemelte a K-t, hogy érdemes ofafigyelni az asszociációira, mert nem mindennapi módon gondolkodik. Akkor marhára irigy voltam rá, utáltam "mindennapi" lenni. Ma már szeretem, ha mindennapi vagyok.....sőt szeretnék néha az lenni, mikor nem sikerül. És a mai napig élek a gyanúperrel, hogy a K hazudott, és igazából vagy semmit nem írt le a füzetébe, vagy ugyanolyan sztereotip szót, mint mi, csak mire rá került a sor, rögtönözni akart valami jó durvát...
Visszatérve a nagy családhoz: Engem olyannyira megragadott az a fíling, hogy tisztán emékszem arra, mikor körbeülték a gyerekek a nagy ebédlőasztalt, sokkal világosabbnak tűnt minden. Bizonyára azért, mert élettel telt meg a szoba. Később aztán ennek a nagy családnak a részévé váltam valahol, talán jobban is, mint kellett volna....de mindenképpen eléggé elmerültem benne ahhoz, hogy lássam, mennyire volt hazug az egész. Hazug volt, de a benne szereplő felnőttek részéről természetesen. A gyerekek őszinték, nem játszák meg magukat. Utólag azt kell mondanom, nem volt Verbénák családja jó. Benne a gyerekek sokkal inkább teherként élték meg a nagycsaládos tényt, mint buliként. És én akkor arra gondoltam, milyen jó lehet, ha egy nagycsalád úgy működik, ahogy kellene működie. Hogy a teher nem túlságosan nagy vagy nem a szükséges mértéknél jóval súlyosabb. Mert a nevelés bonyolult dolog, és a terhekre, vagy inkább feladatokra szükség van ahhoz, hogy az a gyerek életképes, eredményes, és boldog felnőtt legyen. A felelősségvállalás nem jön magától, az a neveléssel jön, meg a tapasztalattal. Már ha van. Mindkettő. De az igenis nem normális, ha egy kilencévesnek olyan feladatai vannak, mint kistesó óvodába-iskolába hurcolása, vagy lakásbezárás, vagy bevásárlás. Legyenek olyan feladatai, hogy olvasás-írás, hogy mittudomén pakolja el maga után a mandarinhéjat, meg a matchboxokat.....vagy ne felejtse el kihúzni a kádból a dugót, ha lefürdött...ezek egy kilencéveshez illő feladatok, terhek. Hiszem, ha ennél súlyosabb terheket nem pakolunk egy gyerekre, akkor megérzi ő is azt a bizonyos fílinget. Mi törekszünk arra, hogy így éljünk, és nálunk a legkomolyabb teher, ami egy kilencéves vállát nyomja itthon, kábé annyi, hogy együtt játsszon a kisöccsével, vagy ne hagyja a zokniját a fotelomban például :) És őszintén remélem, hogy ha soksok év múlva a saját gyerekeink már felnőttként a gyerekkorukra gondolnak, mosolyognak majd. És nekik is azt jelenti majd a nagycsalád, mint nekem: részének lenni egy egységnek, ahol mindenki szereti a másikat, önzetlenül és őszintén...Élvezni a sebességet, amit csak az érezhet, aki egy nyolcszemélyes tandembringán teker....érezni a kézzelfogható felelősséget, amitől tartása lesz egy embernek....benne lenni a csapatban...
A gimiben a filozófiatanár csinált velünk tanítványokkal egy tesztet. Felsorolt 10 szót, és nekünk le kellett írni a füzetünkbe rögtön a legelső szót, ami eszünkbe jutott, miután meghallottuk az egyes szavakat. Mikor végeztünk, fel kellett olvasnia mindenkinek, de csak a tizediket, mert az volt a lényeg, a többi csak rávezetés volt. A tizedik szó a szabadság volt. Az osztály túlnyomó része, velem együtt a szerelem szót párosította hozzá, és ezzel én is besüppedtem a semmitmondó középszerű zselébe :) (Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem....) De bezzeg a K....ő a forma szót írta le. Állítólag. Na a tanár úr kiemelte a K-t, hogy érdemes ofafigyelni az asszociációira, mert nem mindennapi módon gondolkodik. Akkor marhára irigy voltam rá, utáltam "mindennapi" lenni. Ma már szeretem, ha mindennapi vagyok.....sőt szeretnék néha az lenni, mikor nem sikerül. És a mai napig élek a gyanúperrel, hogy a K hazudott, és igazából vagy semmit nem írt le a füzetébe, vagy ugyanolyan sztereotip szót, mint mi, csak mire rá került a sor, rögtönözni akart valami jó durvát...
Visszatérve a nagy családhoz: Engem olyannyira megragadott az a fíling, hogy tisztán emékszem arra, mikor körbeülték a gyerekek a nagy ebédlőasztalt, sokkal világosabbnak tűnt minden. Bizonyára azért, mert élettel telt meg a szoba. Később aztán ennek a nagy családnak a részévé váltam valahol, talán jobban is, mint kellett volna....de mindenképpen eléggé elmerültem benne ahhoz, hogy lássam, mennyire volt hazug az egész. Hazug volt, de a benne szereplő felnőttek részéről természetesen. A gyerekek őszinték, nem játszák meg magukat. Utólag azt kell mondanom, nem volt Verbénák családja jó. Benne a gyerekek sokkal inkább teherként élték meg a nagycsaládos tényt, mint buliként. És én akkor arra gondoltam, milyen jó lehet, ha egy nagycsalád úgy működik, ahogy kellene működie. Hogy a teher nem túlságosan nagy vagy nem a szükséges mértéknél jóval súlyosabb. Mert a nevelés bonyolult dolog, és a terhekre, vagy inkább feladatokra szükség van ahhoz, hogy az a gyerek életképes, eredményes, és boldog felnőtt legyen. A felelősségvállalás nem jön magától, az a neveléssel jön, meg a tapasztalattal. Már ha van. Mindkettő. De az igenis nem normális, ha egy kilencévesnek olyan feladatai vannak, mint kistesó óvodába-iskolába hurcolása, vagy lakásbezárás, vagy bevásárlás. Legyenek olyan feladatai, hogy olvasás-írás, hogy mittudomén pakolja el maga után a mandarinhéjat, meg a matchboxokat.....vagy ne felejtse el kihúzni a kádból a dugót, ha lefürdött...ezek egy kilencéveshez illő feladatok, terhek. Hiszem, ha ennél súlyosabb terheket nem pakolunk egy gyerekre, akkor megérzi ő is azt a bizonyos fílinget. Mi törekszünk arra, hogy így éljünk, és nálunk a legkomolyabb teher, ami egy kilencéves vállát nyomja itthon, kábé annyi, hogy együtt játsszon a kisöccsével, vagy ne hagyja a zokniját a fotelomban például :) És őszintén remélem, hogy ha soksok év múlva a saját gyerekeink már felnőttként a gyerekkorukra gondolnak, mosolyognak majd. És nekik is azt jelenti majd a nagycsalád, mint nekem: részének lenni egy egységnek, ahol mindenki szereti a másikat, önzetlenül és őszintén...Élvezni a sebességet, amit csak az érezhet, aki egy nyolcszemélyes tandembringán teker....érezni a kézzelfogható felelősséget, amitől tartása lesz egy embernek....benne lenni a csapatban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése