Amikor arról volt szó, hogy össze kell szedni magunkat anyagilag, mert változtatni akarunk az életünkön, szépen sorba vettük a minket körülvevő tárgyakat, és 2 csoportra osztottuk őket. 1- amire szükségünk van és magunkkal akarjuk vinni 2- amire nincs szükségünk, ás pénzzé tehető. A kettes csoportba soroltakat pedig pénzzé tettük. Nem volt könnyű. vagy azért, mert nevetségesen kevés pénzzé...(a tökéletesen működő F astránkat, amiről lejárt a műszaki vizsga, harmincezerért), vagy éppen azért, mert használtunk naponta (szobabringa), vagy azért, mert különleges volt valamelyikünk számára. Nekem ebbe a legutolsó csoportba tartozott a gitárom, amit eladáskor asszem meg is blogoltam itt. Azóta viszont, hogy lassan konszolidálódtunk, igyekszem kompenzálni...és már többi gitárunk van, mint magyarországon volt. Ami jó, mert már négyen gitározunk a családunkban, illetve legutóbb Marcika is előállt, hogy kezdjem el tanítani gitározni...Szóval a létjogosultság megvan. Szerencsére a zenének továbbra is nagy szerepe van nálunk, és ez jó, ennek örülök.
Akárcsak annak, hogy végre rögzítettem a nagy szerelmemet, Vittorio Monti csárdását...igaz, erősen átdolgozva, itt-ott módosítva....ez volt az a darab, amit apámmal is megpróbáltunk duettben játszani, talán párszor ez meg is történt....de rögzítve sosem lett, és már nem is lesz soha, tekintve, hogy apám számomra érthetetlen indíttatástól vezérelve ma már nem zenél egyáltalán.
Akárcsak annak, hogy végre rögzítettem a nagy szerelmemet, Vittorio Monti csárdását...igaz, erősen átdolgozva, itt-ott módosítva....ez volt az a darab, amit apámmal is megpróbáltunk duettben játszani, talán párszor ez meg is történt....de rögzítve sosem lett, és már nem is lesz soha, tekintve, hogy apám számomra érthetetlen indíttatástól vezérelve ma már nem zenél egyáltalán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése