Nyaralás 2024, negyedik rész

 

A következő napot úgy indítottuk, hogy először beugrottunk a városba (Szombathely) elintézni valamit, aztán bevásároltunk, és kicsattantunk újfent a tóra. Azonban épphogy csak lement az első pár snapszer-kör, hirtelen a semmiből akkora viharfelhők lettek fölöttünk, és olyan mennydörgéseket hallottunk, hogy gyorsan pakolni kezdtünk. Még szerencse hogy azért a tóban meg tudtunk mártózni, mert mindezek mellett továbbra is elképesztő hőség volt.

Az eső olyan volt, mint a szerencse a cigány himuszban: jött is, meg ment is. Úgy döntöttünk, hogy akkor ehhez passzoló progit keresünk, úgyhogy elindultunk a Léka-várba. Ez egy óriási kastély, ami még a tatárjárás előtt épült, úgy vélik egy Lukács nevű (Leuka) uraság építtette. A történelem viharai során sok gazdája volt, le is égett egyszer, utána az Esterházy-ak felújították. Mára fantasztikus állapotban van, egyszerűen egy kihagyhatatlan látnivaló, ha a környéken jár az ember. Szinte egész nap el lehet benne barangolni, van külön alsó- és felsővár, van kápolna, kínzókamra.....különböző nagy könyvtárak, tornyok, termek....zongorák itt-ott, amiken lehet játszani is (naná, hogy Benivel játszottunk is rajtuk), sőt, még egy színpad is, többszáz székkel, karzattal. Bámulatos. Ja, és még egy tekepálya is lol.

Egész délután ott voltunk...aztán elindultunk hazafelé, miközben Beni leszervezett magának egy találkozót. A sztori röviden annyi, hogy még a covid előtt úgy volt, hogy lesz majd egy cserediák program, aminek a keretein belül Beni is elmegy valahova egy hétre, és mi is fogadunk egy hétre valakit. Akit mi fogadtunk volna, egy osztrák kislány lett, akinek a szüleivel fel is vettük a kapcsolatot, még beszéltünk is velük, minden oké volt. Aztán a covid annulált mindent, de mi szülők ismerősök maradtunk a közösségi netes oldalakon. Emiatt aztán a kislány kiszúrta, hogy a környékükön jövünk-megyünk, és kiderült, hogy ők pont itt laknak valahol a közelben. Úgyhogy a fiatalok legott meg is beszélték, hogy a helyi menő klubban (Lucky Town) hétfő esténként megy a banzáj, és ott találkoznak. Úgyhogy Benikét leszállítottuk este hétre, majd hajnali fél egyre érte is mentünk. Hát, aznapra sem kellett altató.

Másnap viszont újfent betámadtuk az alpokat: ezúttal Semmering lett a célpont, az ottani sífelvonó, meg a hegytetőn lévő kötélpálya, és kilátótorony. Direkt nem a pályán mentünk, hanem a hegyi szerpentineken....csóró autó alig bírta, a látvány viszont megérte, mert csodálatos helyeken mentünk át.

Amikor odaértünk, ki kellett tölteni pár papírt, hogy tudomásul vesszük a kockázatot, ami a nagy toronyból való leugrással jár (Erre csak Benit fizettük be...nyilván), majd indulhattunk is felfelé. Itt szerencsére nem egy nagy túlzsúfolt felvonó visz fel, hanem cuki kis 6 személyes fülkék vannak, így tök nyugiban, magunkban haladtunk felfelé a meredek hegyoldalon. (A videót, amelyiken nagy hangon énekeljük Benivel a „Ki tanyája ez a nyárfás” című nótát, Verus meg a szemét forgatja, nem teszem ide)

Beni megkapta a felszerelést, nekivághatott a fák tetejére kifeszített kötélpályáknak, mi pedig leültünk kávézni, és figyeltük merre jár. A kötélpály után jött a „Millenal jump”...vagyis Benike felment a magas toronyba, ott bekötötték a megfelelő öltözetbe, és leugrott a magasból....Imádta.

Amikor itt végeztünk, úgy döntöttünk, hogy még nem volt elég a felvonókból: Mönichkirchen felé vettük az irányt, ami egyébként Semmeringtől nincs messze. Az út, mondanom sem kell, csodaszép volt. Itt megint egy másik fajta sílift vitt fel: olyan, mint a libegő, full nyitott az egész. Most hátizsákot nem hoztunk magunkkal, mert lefelé a gokart szerű kis hegyi-kocsikkal terveztünk lerobogni.

Talán az összes alpoki élmény közül nekem ez tetszett a legjobban: gyönyörű látvány, amit nem akadályoz üvegfal, előttünk az alpok (ne nézz le!!!), és hát a lefelé menet az csúcs szuper volt. Murvás úton, gidres-gödrös pályán kell jönni, és csak rajtad múlik a sebesség: ha nem fékezel, őrjítő gyorsan bukdácsolsz lefelé. Ha nagyot fékezel, a fék blokkolja a kereket, és a murván csúszik a szerkezet. Jobb kéz fékezte a jobb hátsó kereket, bal kéz a bal hátsót. Szuper móka volt. Kimerülten, de boldogan tértünk haza.

Nyaralás 2024 harmadik rész

 

A sok jövés menésben észrevettünk egy tavat, ahol egy strand üzemelt, egészen közel mihozzánk, az osztrák oldalon. Ez volt a Badesee Burg. Gondoltuk, adunk egy esélyt neki, hátha kellemes. A kánikula adott volt, így nyilván mindenképpen strandoltunk volna valahol, de a Balaton egy jó 100+ km-rel messzebb volt tőlünk. Hát annyira bejött, hogy egész nyaralás alatt idejártunk, a Balcsit meg offoltuk. Bár nagyon szeretjük, de nem akartunk órákat autózni (meg félni attól, hogy Mo.-n mi lesz a kocsinkkal, amin még kerékőr sincs....ugye pár éve feltörték a kocsinkat fényes nappal a bekamerázott shopping center-parkolóban...pff).

Szóval a helyre kifejezetten olcsó volt a belépő, 4euró per fő....gyönyörű tó, mindenhonnan bele lehet sétálni, kb 5 méter múlva már nem ér le az ember lába. Gyerekeknek kialakított kis rész, mindenféle úszó játékkal, a tó közepén egy úszó platform. Öltőzők, wc-k, kis büfé...fagyizóval, kávézóval. Sok fa, árnyékos helyek, homokozó. Egyszerűen tökéletes volt. A hab a tortán a sűrű fák közti, árnyékos parkoló volt a bejárat előtt (persze ingyen).

Ezt a napot édes semmittevéssel töltöttük ezen a strandon. Este pedig szokásosan gyertyafénynél beszélgettünk-iszogattunk, és elfogyasztottuk pl. azt a finom krémest, amit hazafelé vettünk valahol. Igyekeztünk korán lefeküdni, mert másnap tudtuk, hogy hosszú napunk lesz.

A következő napra volt betervezve ugyanis a rokonlátogatás, pesti nagynénémékhez mentünk. Laza 250 km oda, ugyanannyi vissza. Nem mondom, hogy egyszerű volt, de megérte, hogy találkozzunk velük, és dumáljunk egy jót, végre személyesen is. Nekem külön élmény mindig, ha ide megyünk, hiszen a kölyökkorom itt telt el, az Újhegyi lakótelepen. Fagyiztunk cukrászdában, meg kávéztunk is, meg egy óriási betonkocka kínaiboltban tök finom mochi-kat vettünk a Benivel...

A következő napra tervezett progi a RAX volt.

A RAX egy népszerű sífelvonó az Alpokban, mindenképpen fel akartunk oda menni/mászni. Online megvettük a jegyeket a síliftre. Namost a parkolás az olyan szinten nem volt egyszerű, hogy sokat látott rutinnal is bűvészkedni kellett, hogy egyrészt találjak helyet, másrészt biztonságosan leparkoljam a kocsit. A lényeg, hogy sikerült. 

Felmásztunk az indító helyiségbe. Iszonyat tömeg, de mivel nekünk már volt online jegyünk (óra percre ám, nem csak úgy durr bele....annyira be vannak táblázva, hogy minden járatra külön adják el a konkrét darabszámú jegyet). Nem kellett sokat várni...általában mindig hagyunk időt rá, de most a parkolással nagyon kicentiztük. Huss, fel is mentünk a zsúfolásig tömött lifttel....kábé mint a heringek a konzervdobozban.

Odafent a hegytetőn hatalmas hütte várt, többszáz kinti paddal, nyugággyal, mesés panorámával. Ha nem is mentünk volna innen semerre, már akkor is megérte volna a látvány....

de persze mi úgy foglaltunk, hogy legyen 3-4 óránk túrázni itt is, úgyhogy kigyönyörködtük magunkat, és huss....már el is indultunk. Elmentünk egészen az Ottohaus hüttéig, nem tudom már hány kilométer volt....de tűző napon mentünk végig, hegynek felfelé...nem volt egyszerű. Légmozgás semmi. A hütte óriási volt, és már messziről láttuk a sok embert, aki zsezsgett a teraszon.

Verusnak a leleményessége volt, hogy végül sikerült leülnünk egy asztalhoz. Én maradtam őrnek, Verus és Beni meg bementek az étterembe sörért. Szerencsére nincs zérótolerancia az osztrákoknál, így egy sörrel még nyugodtan vezethettem. Verusék hoztak egy adag jóféle smarnit is, hamár itt vagyunk, ugye ne hagyjuk ki Benikét a jóból (nem ismerte addig ezt a kaját).

Miután kisöröztük magunkat, irány vissza a lifthez. Volt még egy kis időnk lazítani, ugye a jegyünk megadott időpontra szólt.

 Óriási élmény volt ez is, de hazafelé elkanyarodtunk még egy helyre, ahol Verus és Beni boboztak egy nagyot...én annyira nem vagyok oda érte, úgyhogy vigyáztam a hátizsákokra addig, és elfogyasztottam a maradék kávét a termoszból. (itt már ezért elég megviselt voltam lol)