Kanada, 3. rész

 Úgy terveztük, hogy másnap nem a nagyobb úton indulunk fel Torontóba, hanem a Niagara folyó menti szebb, de lassabb úton megyünk, és meg-megállunk egy-egy szép helyen, ahol van látnivaló. Márpedig az volt bőven, a felét sem tudtuk megnézni végül azoknak, amiket szerintünk érdemes lett volna.

Reggel haraptunk valamit….itt írom le amúgy, hogy gyalázatos a kaja odaát….normális pékáru nincs a nagy üzletekben, csak előrecsomagolt, agyontartósítószerezett, műanyagízű zsömlék/kiflik/briósszerű valamik. Felvágott szinte semmi, sajtokból igen korlátozott a választék. Szalámit és sonkát kifejezetten nehéz volt beszerezni, sokszor nem is sikerült, inkább krémsajtot vettünk, vagy mogyoróvajat. Édesség az volt, abban nem volt hiba, de pl. cukormentes dolgokat szinte sehol nem láttam, úgy kellett levadászni egy zacskó cukormentes Reeses-t. Mivel a gyerekek hoztak idén és tavaly is nekem olyat az USA-ból, így célzottan kerestem, de csak egyszer sikerült belefutni. Gyümölcs van de nagyon drága, joghurtok némi danone és oykos…de más poharas hűtött desszert, mint puding, rizs, ilyesmi az nulla. Szóval nincs az a választék, amihez Európában hozzászoktunk….szóval haraptunk valamit, és kifejlesztettem egy új kávétípust: A darált kávémat (Folgers) belekanalaztam a vízforralóban felforralt nem túl sok vízbe….majd pár perc után kiöntöttem a vízforraló szűrőjén keresztül. Aztán elmostam a forralót, visszaöntöttem a már kiöntött „kávét”, és újra kiöntöttem a saját szűrőjén keresztül. Így lett végre finom, erős, nem híg kávénk. Elkereszteltem Niagarano-nak LOL…úgyhogy reggeli mellé elfogyasztottunk egy kiváló nájágáránót, és lecincáltunk minden cuccot a gépállatba.

Első félreállásunk egy óriási sztúpánál volt, az „Ezer Buddha Sztúpájánál”…sajnos bemenni nem tudtunk, csak kívülről csodáltuk meg.

A következő megállónk egy juharszirup-műhely volt, ajándékbolttal, hatalmas rénszarvas szoborral, kóstolóval, mindezt a Niagara folyó partján. Nagyon hangulatos kis hely volt, persze vásároltunk juharszirupot, meg juharszirupos fudge-ot is, isteni volt mindkettő.

A következő megálló a folyó egyik nagy kanyarjánál volt. Itt kétféle attrakció is volt, mi egyikkel sem éltünk. Az egyik odalentről, nagy teljesítményű hajókkal rongyoltak be a turistákkal az örvénylő vízbe, a másik meg egy drótkötélpályán lévő bódét húzigáltak át az amerikai oldalra, meg vissza. A csónakos élményre nem vágytunk igazán, a bódé sem volt túl szimpi, még leülni sem lehetett benne, és kifejezetten lassú volt…de az egészet felülről megcsodáltuk, majd haladtunk tovább.

A következő megállót Verus nézte ki, hogy ilyen park-izé a folyó mellett, szép zöld, piknikezhetnénk ott. Csak a parkolásért kell fizetni. Meg is álltunk, szépen foguk a hátizsákjainkat, raktunk bele vizet, meg elemózsiát, és elindultunk  parkba. Azt hittem, amikor kb 30 méter mély fémlépcsőn lementünk, hogy kábé ennyi lesz a megterhelés, de a túra csak innen indult, meredeken lefelé egy erdőn át. Sziklák között, meredek, fagyökerek és kövek által nehezített ösvényen haladtunk a százmillió fokban, és a párás, nedves levegőben. Persze szandálban, papucsban, ahogy köll….kb fél óra múlva visszafordultunk, és felküzdöttük magunkat a kiindulóhelyre….ott lerogytunk egy padra, és lihegve ittuk a vizet, meg ettünk némi csokit energiapótlásnak. Visszavánszorogtunk a kocsiba, és továbbindultunk azzal a tudattal, hogy akkor a mai kardiónk is ki van pipálva.

Még megálltunk egy érdekes helyen, ahol akét ország a saját oldalán egy-egy óriási erőművet épített fel, mi ugyebár a kanadai oldalról láthattuk az amerikai gátat, óriási építmény volt. 

Innen érkeztünk be a kisvárosba, aminek „Niagara on the lake” a neve. Minden turistaleírás, minden útmutató azt mondta, erre a kisvárosra időt kell szánni, mert nagyon alulértékelt, pedig a legszebb, leghangulatosabb hely a környéken. Úgy terveztük, hogy itt akkor majd megkajálunk valahol, és jól megnézzük magunknak. Hát, végül nem így alakult. Konkrétan egy teljesen átlagos kisváros a tó partján, és kb úgy fel van futtatva, mint mondjuk Mo.-n Szentendre, vagy itt Írországban Adare….turistalehúzás minden sarkon, de olyan szinten, hogy félreállni sem lehet kocsival, csak ha fizetsz. Próbáltunk éttermet keresni, de mindenhol teltház, fullra parkolt parkoló várt. Két kanyar után úgy döntöttünk, hogy oké, láttuk kocsiból, köszi, húzzunk tovább.

St. Catherine környékén jártunk, pontosabban bent voltunk már a városban, amikor nagyon ijesztő dolog történt: egy időben mindkettőnk telefonja, plusz az autó képernyője is pirosan villogni kezdett, rajta felirat, és szirénahang a hangszórókból. Azt se tudtuk mi van, mi történt….aztán olvastuk a feliratot, miszerint tornádóriasztást kaptunk, haladéktalanul húzódjunk biztonságos helyre, mert arrafelé tart a tornádó, ahol most vagyunk.

Nem tudtuk, ezt most mennyire kell komolyan venni, mindenestre kerestünk egy közeli mekit, amúgyis ebédidő volt már bőven, leparkoltuk a kocsit, és beültünk. Verus az egyik helyi idősebb párt megkérdezte, miközben újra riasztás jött a telefonjainkra, meg másokéra is az étteremben, hogy most mi van, turisták vagyunk, és még nem voltunk ilyen helyzetben. A nénje csak mosolyogva legyintett, hogy csak figyeljük az időjárást….oké.

Megkajáltunk, és itt volt, hogy kipróbáltuk az ún. Poutine-t….a meki totemjében a kép csak valami krumpliféle volt, gondoltam miért ne, próbáljuk ki. Érdekesség, hogy a kanadai mekiben amikor rendelsz, kéretlenül odaírja mindig, hogy mi mennyi kalória….hm….namost ennél a poutine-nál az jelent meg, hogy 1700/db….mondjuk ez egy kicsit fura volt, de nem akadtam fent rajta.  Háát….a kukában landolt mindkét csomag….sült krumpli, ami szó szerint úszik a gravy-ben , és meg van szórva durva mozzarelladarabokkal, amiknek amúgy se íze, se színe, állaga meg mint a gumié. A zsírban szottyosra ázott vékony krumplik egyáltalán nem voltak bizalomgerjesztőek. Ponginak viszont ízlett a bogyós üdítő LOL. Tele pocakkal indultunk tovább, láthatóan nem lett tornádó, és nem akartunk  tovább ücsörögni a mekiben.

Az úton egyébként nagyon érdekesek voltak a felhők, lehetett látni, ahogy szép lassan tölcsér alakúra formálódnak, de valahogy elhaladtunk mindig alatta (szerencsére), úgyhogy nem lett az F-150-esből viharvadász verda : D

Délutánra oda is értünk a hotelhez, ami Vaughn-ban volt, ez Toronto egyik külvárosi része. A googlemaps-nek azért szidtam ám az édesanyukáját, ugyanis nem szólt, hogy menjünk le az útról, ezért tovább hajtottunk, így menni kellett még 5 km-rt, hogy a „Dixie” road-nál vissza tudjunk fordulni. Cserébe visszafelé sem szólt időben, megint túlmentünk, szintén 5 km extra, és ezúttal a „Dixon” road-nál tudtam visszafordulni. Azt hittem valami vicc…..ezt egyébként még kétszer játszottuk el a kint tartózkodásunk alatt, aztán rájöttünk, hogy az apple térképe időben szól, úgyhogy onnantól az iphone-ról navigáltunk tovább.

A hotelnél leparkoltunk, becsekkoltunk, fizettünk, és felcihelődtünk a hatodik emeleti szobánkba. Néhány hotelban már megszálltunk, de ilyen lift rendszer nem volt sehol: ha fel akarsz menni a lifttel, akkor a szobakártyát oda kell érinteni a panelhoz, és meg kell nyomni az emelet gombját. Mi a hatodikon voltunk, úgyhogy arra a szintre volt csak érvényes a kártya. Lefelé nem kellett érinteni. Nem értettük, hiszen amúgy ott a lépcső a lift mögött, azon mindenki oda megy ahova akar…de mindegy. A személyzetnek is volt ilyen érintőkütyüje, és nekik is érintgetni kellett, mikor jöttek-mentek. Viszont amért ilyen volt a rendszer, (időbe tartott, míg az emberek rájöttek, meg sokan egyáltalán nem értették, hogyan működik), ezért ultra lassú reagálású volt a lift, mi volt hogy inkább a lépcsőn közlekedtünk.

A szoba okés volt, az egyik fal full üveg, előtte elektromos árnyékolók, az ágy kényelmes, nagy, és magas volt, volt kanapé, tévé, konyharész, nagy hűtővel és fagyasztóval (volt minden emeleten külön jégautomata), óriási mikró, mosogatógép, kis pult, minden ami kell….valamilyen fura kávégép is volt, de elég szar kávét főzött, és különben is odalent a hallban non-stop ingyen kávét lehetett ereszteni. Kipakoltunk, berendezkedtünk, és be is streameltem a meccset, ami hamarosan kezdődött.

 Meccs után kerestünk egy közeli Walmarts-ot, és szereztünk be ételt, gyógyszereket, meg persze némi ruházatot is, tekintve hogy a full új, modern hotelben, amiben volt edzőterem, medence, jakuzzi, meg külön mosóhelyiség is, a mosó- és szárítógépek kizárólag fémpénzzel működtek, tap-elni nem lehetett. Kérdeztem a recepciós kis nőt (ja, mindenki filippínó volt, meg indonéz), hogy de ha nincs készpénzünk, hogy mossunk? Mosolyogva magyarázta el, hogy hol van az ATM….én szintén mosolyogva mondtam neki, hogy nem fogok azért kivenni készpénzt, hogy utána felváltassam valahol, hogy tudjak mosni….ő kedvesen felelte, hogy beváltja szívesen….

Namost a mai világban már mindenhol készpénzmentességre törekszünk ugyebár, ami azt is jelenti, hogy relatíve elég nagy összegekkel büntetnek, ha kápét akarunk kivenni. Legutóbb Pesten is a harmadik lemezboltban tudtam csak bakelitlemezt venni kártyával, a többi helyről elküldtek, és egy ATM-ből a  körúton akartam volna kivenni pénzt, mire közölte a gép, hogy a 10ezer forintra 5ezer forint tranzakciós díjat  számol fel …hát kösz szépen…

No, 100 szónak is egy a vége, mondtam az asszonynak, hogy nem mosunk, veszünk új ruhákat, basszák meg….

Egyébként elképesztő, hogy azok a fájdalomcsillapítók, amiket nálunk csak receptre lehet kapni, és amiket általában Mo.-ról szoktunk beszerezni, mert ott ugyan drága, de kapható…(pl. Aleve)…szóval ezek a gyógyszerek Kanadában 100 meg 200 darabos kiszerelésben, fillérekért megvásárolhatók. Azt hiszem a 100 darabos naproxen hatóanyagú fájdalomcsillapító került valami 16 dollárba, ami kb 3500 forint….röhej. (persze a márkás Aleve az drágább, de minden gyógyszernek van egy olcsóbb, Walmart saját márkás helyettesítője, ugyanannyi és ugyanolyan hatóanyaggal, kb. mint otthon az algopirin-optalgin verzió)

Mivel a FIFA vége felé jártunk, így egy csomó leakciózott fifás ruha is volt, nem bírtam ott hagyni pl. egy pulcsit kemény 5 kanadai dollárért (kb 1200 forint)….Elcsigázva, fáradtan estünk be az ágyba, és ezúttal sem volt gond az elalvással.

Kanada, 2. rész

 Az éjjel egyikünk se aludt valami sokat, ki tudja, talán a jetlag vagy az izgatottság….mindenesetre hajnal négy-öt körültől már nem is csináltunk úgy, mintha aludnánk. Némi felkészítő jógagyakorlat után haraptunk valamit, és elindultunk. Reggeli közben én ki is néztem egy tök jó közeli parkolót, amitől majd nem kell sokat menni az első, reggeli programunkig. Szépen oda is navigáltam, majd mikor mögöttem a sorompó lecsukódott, pánikolva vettük észre, hogy egy usa-dutyfree parkolóban vagyunk, ahonnan nem lehet kihajtani, csak az USA felé….de nekünk még volt dolgunk itt a kanadai oldalon is. Sebaj, az én feleségem belibbent a shopba, és elintézte, hogy kiengedjenek mégiscsak. Úgyhogy ezek után egy másik parkolót találtunk, ott helyben, ahol egész napra ki is fizettük a díjat egy igen beszédes sötétbőrű tagnak. Innen rongyoltunk le gyalog az első progi színhelyéhez, ami a hajókázás volt, be a vízesés elé. Még itthon ezt el is intéztük. Nem mondom, hogy könnyű volt megtalálni a bejáratot, ami inkább lejárat volt…de sikerült végül. Kaptunk szép piros nájlonköpenyt, és beállhattunk a sorba kb hatszázmillió másik turistával együtt. Nem volt még kilenc, de a nap úgy égetett, mintha kötelező lenne. Mindenki állt a napon a nájlonkabátban kábé 20-25 percet, mire felszállhattunk a hajóra. Azt hittük, sokan vagyunk, de később láttunk hajókat (első kép), amikbe kb. kétszer annyi embert zsúfoltak be, mint ahányan mi voltunk.

A hajó az amerikai vízesés előtt (American Falls) előtt haladt szépen lassan, mindkét oldalra nagyszerű kilátás volt. És fokozatosan bementünk egészen a Lópatkó Zuhatagig (Horseshoe Falls)…., ott időztünk kb 10 percet, majd lassan vissza hajókáztunk a kiindulópontigmit mondjak, leírhatatlan élmény. A robaj, a rengeteg víz, a szivárvány, ami folyamatos a hajó körül, és az a látvány….persze, rengeteg fotót csináltunk, (amíg bírták az egyébként „vízálló” telefonjaink), de nem adja vissza a látványt, a feelinget meg depláne nem. Az alap, hogy szügyig vizesek lettünk, hiába a nájlonköpeny…de fene se bánta, mert a nap tűzött ezerrel, és hát az élmény feledtetett minden kellemetlenséget. 

Innen átsétáltunk a Lópatkó felé, ugyanis a második progi az a „Journey behind the falls” volt, aminek a során be lehet menni a vízesés mögé. Újabb sorbanállás, ezúttal citromsárga nájlonköpeny, kötelező jelleggel a sorbanállás alatt pózolnunk kellett és lefényképeztek, és cca. Fél óra ácsorgás után bejutottunk….a liftbe. Én végig azt hittem, hogy valami vezető lesz, aki kísér, és magyaráz….de szó nem volt erről. A liftben a kissrác (ilyen nyári munkás egyetemista vagy gimis lehetett) eldarálta, hogy balra van az egyik folyosó, jobbra meg a másik, oszt „jónapotkihányok”. Úgyhogy szépen végigballagtunk a folyosón, ami kivezet közvetlenül a zuhatag mellé. Közben dübörög az egész hegy…állítólag a vízesés neve is innen ered, hogy az őslakos nyelven a „nájágárá” az dübörgést jelent. Még két folyosó van, ahol ki lehet menni egész addig, hogy előtted 5 méterre zuhog fentről lefelé a víz….nyilvánvan egy rács előtte, tehát nem lehet kiugrani vagy ilyesmi….óriási élmény volt látni/hallani/érezni ilyen közelről ezt a természeti csodát.

Visszaballagtunk a kocsiig, behuppantunk, és irányba vettük a Rainbow hidat, ami átvisz au USA-ba. Nem volt vészes a forgalom, kb. negyedórát álltunk a checkpointnál….a pasas elkérte az útleveleinket, kérdezgetett pár dolgot….állampolgárság, élőhely, utazás ideje, célja, van-nálunk bármi étel, stb stb….pár perc, és mehettünk is. Sok parkoló van az amerikai oldalon, és ebből a 3 legnagyobb az állami, szóval elég volt egyszer parkolójegyet venni, és az egész napra érvényes volt, bármelyikbe. Mentünk egy kisebb kört, aztán beautóztunk a Kecske szigetre (Goat Island), és az ottani parkolóba tettük le a kocsit. Itt van egy étterem („The top of the Falls”), ahova be is ültünk, és a teraszon elfogyasztottunk egy finom burgert, krumplival. Verus valami spéci koktélt, én helyi csapolt sört ittam, miközben  néztük a csodálatos vízesést. Külön élmény volt, hogy alkoholrendelésnél a pincér kérte, hogy igazoljuk magunkat. Meglepődtünk, de szabadkozott, hogy hát a törvény az törvény.

Jóllakottan körbesétáltuk a vízesést, és el kell hogy mondjam, az amerikai oldal sokkal jobban ki van építve, mint a kanadai. Millió pad, sok zöld, tágas sétautak, hangulatos hidacskák, és maga a folyó is 1 méterre van az embertől, akár bele is lehetne ugrani. Igaz, hogy Kanadából jobban látszik a nagyobb vízesés, a Lópatkó…..de az amerikai oldal sokkal szebb és jobban kiépített.

Miután kinézegettük magunkat, elautóztunk egy Walmart-ba (Innen Verus vezetett végig), vásároltunk néhány amerikai relikviát, csináltunk selfit a Welcome New York táblánál….

és szépen visszaautóztunk Kanadába.

 Külön öröm, hogy tudtam venni Folgers kávét…de ez csak az érti, aki látta a Nagy Lebowski című filmet  LOL….

Hazamentünk, letusoltunk, szusszantunk egyet, és elindultunk újra a vízeséshez, hogy felmenjünk a Skylon toronyba, mert ide is vettünk jegyet még itthonról. A torony a hatvanas évek végén lett építve, de teljesen jó állapotban van, minimális sorbanállás után már fel is repített a lift. Meseszép panoráma, fantasztikus látvány volt fentről a táj. 

Odalent tudtunk vásárolni mágneseket, szuvenírokat, és végre….igazi kávét egy starbucksban. Amúgy mindenütt ez a híg amerikai stílusú kávé van (americano), nem rossz, de azért nem egy espresso. 

Érdekesség, hogy itt is a kijárat a toronyból csak a játéktermen át vezetett, ami olyan volt, mintha egy nyolcvanas évekbeli Stephen King-regénybe érkeztünk volna….ember sehol, körben a villogó automaták, tekepálya, biliárd, szimulátorok….

végül kijutottunk az utcára, és lesétáltunk a vízesés feletti sétányra. Lassan sötétedett, így megcsodálhattuk a különböző színekben kivilágított vízeséseket. 

A tűzijáték sajnos elmaradt, a már említett erdőtüzek miatti szükségállapot okán.  Este hullafáradtan estünk az ágyba, ezúttal nem volt gond az alvással.

Kanada, 1. rész

 Nagyon készültünk az útra, hiszen ugyan sokszor repültünk már, de ilyen tengerentúli, hosszú járaton még soha. Két nagy bőrönd, két kis kabin táska, két hátizsák. Direkt úgy pakoltunk, hogy legyen hely a bőröndökben, ha majd jövünk haza, tudjunk hozni pár dolgot. Olvastuk, hogy gyakoriak a visszaélések a csomagokkal, így nem árt, ha az ember készít csomagfeladás előtt szelfit a bőröndökkel, hogy a poggyászokhoz arc is legyen rendelve, ne csak név, hiszen azt nyomtathatnak másikat...

Meglepetésként ért, hogy a helyjegyünk máshova szólt, mint ahova vettük, illetve a székek száma stimmelt, csak a gép változott meg, ami alapján választottuk a helyeket. Gondolom menet közben váltottak típust, és amikor vettük a jegyeket (még januárban) még másik gép volt tervben. Ebben végül lett pozitívum és negatívum is egyben: pozitív, hogy extra lábteres ülést kaptunk, előttünk nem ült senki, mert a vészkijárat melletti volt a hely. Ennek amellett, hogy előny, hogy menet közben ki tudod nyújtani a lábad anélkül, hogy felállnál, három hátránya is van: 1: mivel nincs előttünk ülés, ezért a képernyő (ami ugye az előző utas háttámlájában van), valamint a tálca a karfákban van rejtve, ami miatt kicsit keskenyebb az egyébként sem túl széles ülés. 2: ebben a sorban a középső négyes ülés is speciális, mert előttük fal van, amin lehajtható babapelenkázó vagy babaágy asztalka van, ezért a kisbabások általában ide vesznek helyet, és a kisbabák gyakran ordítanak/sírnak órákon keresztül, ami egy 7-8 órás repülőút alatt annyira nem vidám. 3: a többi utassal ellentétben itt nem lehet magad előtt a hátizsák, mert nincs előtted ülés, ami alá berakhatnád, ergo fel kell rakni azt is az ülések feletti csomagtárolóba. Ezzel nincs is gond, de ha kell valami menet közben külön le kell szedni, és visszarakni, illetve még az is kellemetlen lehet, ha mire felérsz a gépre, mások már elfoglalták a fejed feletti rekeszeket, így a te táskád már nem fér fel csak messzebb. Még egy negyedik dolog van, ami egyszerre előny és hátrány: rögtön előttünk volt a klotyó. Előny, mert látom, mikor nem kell sorban állni, és nem kell messzire elmenni, hátrány, mert sokszor ácsorognak sorban közvetlenül melletted, vagy előtted, mert csak ott van ugyebár hely. Még annyi, hogy az ablak nem teljes egészében van az ülés mellett…szerencsére azért kilátni, de mondjuk 80%-ban csak, legalábbis ezen a gépen így volt.

Verus ült az ablak mellett, én a szélén, az én ülésemnek a háttámlája nagyon laza volt, a mögöttem ülő faszi azt hitte állandóan hátra döntöm, de elmagyaráztam neki, hogy nem így van, csak lötyög…a képernyőket nem nagyon használtuk, mert azok is lógtak, tartani kellett kézzel, összességében véve elég lepattant volt a gép, inkább olvasgattunk, beszélgettünk, meg zenét(podcastokat) hallgattunk. Időnként a személyzet hozott rágcsát, italokat, kávét/teát, meg volt főétkezés is…mondjuk elég madár-adagok, de finomak voltak….meg snack-et is kaptunk. Összességében véve elég jól eltelt az idő, én személy szerint rosszabbra számítottam.

 Leszálltunk a Pearson reptérre, kábé semmit nem lehetett az ablakban látni, mivel az észak Ontario-i erdőtüzek hamuját a szél idehordta, ezért majdnem hogy kijárási tilalom volt az egész környéken. Füstszagú, homályos volt a levegő, rövid látótávolsággal. Az internet azt mondta, hordjunk maszkot, mert ha egész nap ebben az időben vagyunk kint, az olyan, mintha a nap folyamán 50 szál cigarettát szívnánk el. (sehol nem lehetett maszkot kapni, mert kifogytak, csak mondom). 

De még mielőtt kijutottunk volna, át kellett esnünk a bevándorlási procedúrán. Ez két részből állt: sorbanállás egy géphez, amiből volt kb 50 db…útlevél bescannel, sapka levesz, fotó. Ezután egy kb 50-60 kérdésből álló form-ot kellett kitölteni a képernyőn, ahol kb mindent is megkérdeztek. Egészségügyi dolgok, állampolgárság, lakóhely, utazás célja, előlélet…ilyesmi. Amikor itt végeztünk, akkor kinyomott valami papírt magából a gép, amin egy fotó volt, valami rövid szöveg, meg egy kód. Ezzel a kapott papírral újra sorbaálltunk Verussal, most már együtt, miután a gépeinkkel végeztünk. A sor végén egy ember állt, akinek odaadtuk a papírt, az útlevelet, és aki kikérdezett, hogy mennyi időre jöttünk, meg milyen céllal, meg hol fogunk lakni, meg mikor megyünk vissza. Pár perc volt csak, intett hogy mehetünk. A harmadik check-point-nál pedig nem szólt semmit a faszi, csak elkérte az útlevelet, meg ezt a papírt, végigmért minket, az útlevelet visszaadta, és biccentett, hogy mehetünk. És voila’ – már kint is voltunk a füsttől homályos, 30 fokos Toronto-ban.

Az Alamo-nál intéztük az autóbérlést, igyekeztünk előre minél több mindent online elintézni, így éltünk az ún „skip the counter” (passzold a pultot) lehetőséggel. Megadtunk minden adatot előre ….útlevél, jogosítvány, kreditkártyaadatok…és lett egy papír a végén, amit kinyomtattunk, rajta bar-kód. Azt írták, a kocsi a parkolóban lesz, benne a kulcs, csak üljünk be, és a kapunál kifelé mutassuk meg ezt a papírt, meg a jogosítványokat a „gate agent”-nek. Tehát beszédültünk a bőröndjeinkkel a parkoló-garázsba, és volt ott egy faszi, aki csak ott jött ment, alamo-s kitűzővel az ingén. Amúgy a parkolóban egyáltalán nyoma sem volt a Hyundai Santa Cruz-nak, ami a foglalásunkban volt (small pickup). A pasasnak odaadtuk a papírt, hogy mondjon valamit, mire mosolyogva visszaadta, és intett az egyik kocsi felé, hogyaszondja bocsi, nincs small pickup, vigyük azt az ezüstszínűt. Namost az egy Ford F-150 volt, 3,5turbo benzin motorral, 400 lóerővel, és akkora magassággal, hogy nem beülni kellett, hanem felmászni rá. Néztem én ezt a típust (standard pickup), kacérkodtam is vele, de mivel kétszer annyiba került volna, mint a Santa Cruz, és hát kettőnknek bőven elég akármilyen kocsi, ezért nem azt foglaltam, mert nem akartam a saját pénzünk ellensége lenni. Viszont tök jó, hogy így alakult, a kicsi kocsi áráért ezt a batárt kaptuk, ami ráadásul fullextrás volt, és teljesen új, mindössze 426 km volt benne, gyakorlatilag mi járattuk be. Imádtam minden kilométert amit vezettem, és Verus is (ő is elég sokat vezette)

Bedobáltuk a cuccainkat, bevetődtünk a verdába, és irányba vettük a Niagara Falls városkát, ahol az első szállásunk foglalva volt.

Abszolút kellemes volt az út, az óriási képernyőre kitükröztük a telefonomat, amire az előző napokban vásároltunk E-sim kártyát, de biztos-ami biztos alapon én az egész környék térképét le is töltöttem a googlemaps-re, hogy akkor is tudjunk navigálni, ha valamiért nincs térerő. Másfél órás volt az út. Ebben a nagy dögben olyan magasan ül az ember, hogy rendesen felülről látja a tájat. 

Útközben megálltunk egy Walmart-ban, hogy vásároljunk némi harapnivalót estére, meg másnap reggelre, hiszen itt nem volt reggeli a szállás mellé. Két éjszakát foglaltunk ide, hogy legyen egy teljes napunk, amit a vízesésre tudunk fordítani.

A szállásunk egy airbnb-s apartman volt, egy pizzéria fölött a ferry street-en, 20 perc sétára a vízeséstől. Pikk-pakk meg is találtuk, a keskeny lépcsőn felcincáltuk a bőröndjeinket a jéghidegre lehűtött apartmanba. Két szoba, konyha, két tévé, hűtőszekrény, kanapé, fotelok, fullosan berendezett hely volt, kávéfőzővel, és bekészített „kapszulákkal”. Nagyon elterjedt a „Keurig” mákájú kávégép, amibe ún. „K-cup”-okat kell tenni, ezek kis poharak, a nespressonál mondjuk 3x akkorák….és kifejezetten szar kávét csinálnak….volt vagy 15 kapszula, de normál kávé csak 2 db, a többi ilyen ízesített ihatatlanul cukros lötty lett, úgyhogy azokat nem fogyasztottuk el. De a tulaj hagyott ott az asztalon nekünk pár szelet csokoládét, kekszeket, valami dobozos levesport is, meg vizeket a hűtőben…lehet hogy sör is volt, már nem emlékszem. 

Letusoltunk, átöltöztünk, és a kocsit hátrahagyva gyalogosan elindultunk, hogy megnézzük a vízesést. Talán fél óra, 40 perc lehetett, mire leértünk a sétányra. Elsétáltunk a Skylon torony alatt, végig lefelé, egész a vízesés mellett/felett. Fantasztikus látvány volt, igazából leírni nem is lehet, egész este ott voltunk, még a sétány melletti parkokban álltak a FIFA miatti rendezvénysátrak, meg a felállított pavilonok….még 2 meccs volt hátra a világbajnokságból. 

Viszont arra rá kellett jönnünk, hogy nem a gyalogosoknak kedvez a környék…mert csak bizonyos helyeken vannak átkelők, és sokszor kilométereket kell gyalogolni, hogy az ember átjusson a másik oldalra. Szinte mindegyik átkelőnél egyenruhás emberek irányítják a gyalogosokat. Parkolók viszont vannak minden sarkon. Eredetileg azt terveztük a következő napra, hogy gyalogosan megyünk át az USA-ba, hogy onnan is megnézzük a vízesést, de napközben megfogadtuk, hogy inkább autóval fogunk menni, mert nem akartuk, hogy leharcoljuk magunkat a sok gyaloglással. (Mellesleg 17 km-t gyalogoltunk a következő napon úgy, hogy kocsival mentünk).

Este 10 körülre értünk haza, hazaséta során rengeteg junkie, drogos fiatal, ill. csöves mellett jöttünk el, meg is beszéltük, hogy ez is amellett szól, hogy kocsival menjünk másnap…úgy tűnik, hogy aki nem autóval közlekedik, azoknak nagy része drogos, vagy csöves, vagy ultra csóró…mert az utca tele van velük.

Lefekvés előtt még aprólékosan átnéztük a másnapi programokat, útvonalakat, és nyugovóra tértünk.