Havazás három

 

Talán a 16 és fél év alatt egy alkalom volt, amikor ilyen sok hó esett, de hogy ennyi ideig megmaradt volna, szerintem arra nemigen volt példa. Úgy alakult, hogy csütörtökön Kari is nálunk volt, és felmerült (eleinte hülyéskedés szinten persze), hogy fel kéne mennünk éjfélkor a hegyre, mert milyen szép lehet így havasan a Devils Bit. Pénteken V. kivételével mindenki szabad volt, így gondoltuk, miért ne próbáljunk meg az alsó parkolóig felmenni. Az egy dolog, hogy 4 kerék meghajtású a kocsi, meg magas is, de itt Írországban olyan szinten leszarják, hogy ha leesik a hó, hogy gyakorlatilag megáll az élet, mert nincs hókotrás, hóeltakarítás, nevezzük akárhogy. A lényeg, hogy leesett a hó ráfagyott az útra, majd megint esett, megint ráfagyott...és kábé ennyi.

Mindezek ellenére elindultunk, pakoltunk be lapátot meg extra plédeket a kocsiba...akármi is legyen. De szerencsére gond nélkül feljutottunk az alsó parkolóhoz....nem mondom, hogy nem volt necces rész, de megoldottam.

Teljesen szokatlanul mínusz 7 fok volt, mindannyian több rétegbe, duplazokniba, bakancsba, és kesztyűkbe burkoltuk magunkat, sőt, én még a balaklavát is elvittem magammal lesz ami lesz. De valahogy nem érződött olyan hidegnek.

Viszont a látvány! Az leírhatatlan volt. Sehol semmi mesterséges fény (kivéve a zseblámpánk ha bekapcsoltuk)...csak a ragyogó hold, a csillagok, és mindenütt hó, ami visszaveri a fényeket. Körben a fenyőfák roskadoztak a hópamacsoktól, kissé megrogyva azok súlya alatt. Egyszerre volt a látvány meseszerű, megindító, szürreális és gyönyörű.

Pár nappal előbb valami traktor felmehetett az erdei úton, mert az úton a két szélén keréknyomok voltak, középen meg kb 0,5 méteres fagyott hó. Ha a nyomokban jártunk, a jegesre fagyott felületen kellett egyensúlyozni, ha a hóban, akkor meg minden lépésnél izomból dolgozni....kicsit több mint hat kilométert mentünk, de extrém nehéz volt.

Igaz, nekem két nappal előtte beállt a derekam hó(jég)lapátolás miatt, hogy a kocsival ki tudjunk állni a ház elől...ilyenkor nem jön jól a 20 méteres behajtó....de ráerősítettem még itthon appranaxdolóval, amit még hoztunk otthonról...Így kibírtam, de a végén már nagyon jól esett, hogy behuppanhatunk a verdába.

Az O’Brian toronyig mentünk fel, itt leültünk a padra, amiről előbb leoperáltuk a jeges havat...és kávéztunk-teáztunk, persze jóféle ír whiskey-vel támogatva megfáradt testünket. Leírhatatlan élmény volt a látvány, és a csend...a néma csend, amit csak a fel-feltámadó szélben zúgó fenyőfák nesze tört csak meg.

A strava csak két órányi mozgóidőt írt, de nekem olyan volt, mintha az egész éjjelt odafent a hegyen töltöttük volna. Valamikor hajnal kettő körül értünk haza, csatakosan, hullafáradtan, de egy életre szóló élménnyel.