16

 

16 éve ezen a napon indultunk el. Verus 33, én 36 éves voltam. Nagy döntés volt, megelőzte egy csomó töprengés, elmélkedés, számolgatás. De a jövőbe látni senki nem tud. Szóval leginkább azt hiszem kurázsi kellett hozzá. Nyilván sokan azt mondják, vakmerőség volt. Mint a Sasjóska viccében a vak lovat eladni akaró cigány érve (...nem vak ez a ló, csak bátor!...). Igen, mindenképpen vakmerő dolog volt nekivágni az ismeretlennek, hat gyerekkel. A semmire. Annyi pénzből, hogy visszaútra se nagyon jutott volna.

De eltökéltek voltunk, valahogy rend volt a fejünkben, tudtuk mit akarunk. Tudtuk, hogy azt akarjuk, a gyerekeinknek jobb élete legyen, mint nekünk. Több lehetőség, több pénz....több minden....

Magyarországon is megvolt tulajdonképpen mindenünk. Volt hol lakni, még autónk is volt (jó, olyan kocsi, amibe mind beférünk, álom volt csupán)....jutott étel az asztalra, tudtunk ruhát venni a gyerekeknek, stb. De elképesztő, mennyi mindent meg kellett tennünk ahhoz, hogy azt a minimális szintet fenntartsuk. És sokszor olyan áron, ami sok volt érte. Valahogy ami jövőt láttunk, az annyira nem tetszett.

Nem akartuk, hogy a srácok diákhitellel, eladósodva kezdjék a fiatal életüket, ha egyáltalán bejutnak az egyetemre, és tudjuk finanszírozni azokat az éveiket. Mert ez is reménytelen volt, az az igazság.

Nem tudtuk mi vár ránk itt Írországban. Ráadásul negyedikén elindultunk, és nyolcadikára, mire kiértünk, letarolta a világot a gazdasági válság. Nagyon nehéz volt házat találni, és nagyon nehéz volt minden az elején. Sújtott minket Benike balesete, nekem az arcbénulásom....a landlord szemét dolgai.....de valahogy túléltük. Együtt, összekapaszkodva. Minden szembejövő problémát megoldva. Emlékszem, fogtuk az összes gyereket, beszuszakolódtunk a kocsiba, és kiautóztunk a Cliffs of Moher-hez....mert azt akartuk, hogy bármi is történjen, azt nézzük meg, azt senki nem veheti el tőlünk. Akkor még fogalmunk nem volt arról, hogy hogyan fog alakulni a jövőnk.

 És itt vagyunk most, 16 év múlva....már mindegyik gyerek nagykorú lett, és a legjobb egyetemre jártak/járnak, és igen, SOKKAL könnyebb nekik az élet, mint nekünk volt az ő idejükben.

Szóval, ahogy általában minden évben ilyenkor, megint azt mondom: igen, jó döntés volt. Még akkor is, ha az élet nem mindig habostorta. Mert tény, hogy itt mi sosem leszünk otthon. Tény, hogy a magyar nyelv talán velünk ki fog halni lassan a család ezen ágán. Tény, hogy a kulturális különbségek soha nem fognak megszűnni köztünk és Írország között. De az is tény, hogy a gyerekeink egészségesek, boldogok, jól élnek, és szép jövő előtt állnak. És az is tény, hogy mi is megvagyunk, nincs okunk panaszra. Szép életünk van, szép nagy házban lakunk, megvan mindenünk, ami kell, nem szenvedünk hiányt semmiben. Úgyhogy igen, jó döntés volt. Szerintem simán belevágnánk újra.