Sajnos otthon nem túl biztató a helyzet, így a saját ismeretségi körömből is egyre többen keresik a jobb élet lehetőségét.
Ezzel alapvetően semmi baj sincsen, ettől halad előre a világ. Sőt. Mi eddig is és eztán is segíteni fogunk másoknak a boldoguláshoz vezető rögös úton való elindulásban.
Ami viszont nagyon fura: tetten érhető sok embernél egyfajta olyan feltételszabás, mi több: feltételrendszer....vagy egyszerre több feltétel egyidejű és/vagy megfelelő sorrendben összehangolt együttállása, amitől függővé teszik azt a tettet, ami szükséges lenne a cél eléréséhez. Máshogy mondva mintha az adott ember szívességet tenne Írországnak, hogy idejön. Nem feltétlenül teljes egészében tudatos hozzáállásról van szó, de akkor is szignifikáns.
Kár pedig, mert sajnos Írország nem vár senkire. Ahogy a jobb élet sem vár senkire, és nem akar senkit meghódítani/elérni és nem lohol senki sarkában csak azért, hogy utolérje és boldoggá tegye. Valahogy én fordítva látom ezt a dolgot. Nekünk, halandó embereknek kell(ene) megmozdulni, loholni a jószerencse után, és nekünk kell(ene) a lehetőségek kegyeit keresni, és alkalmazkodni annak feltételeihez. Nem fordítva.
Verbénával az úton, amin együtt indultunk el sok éve, sokmindenen átmentünk.
Voltak kegyetlen időszakaink, amiken igazán nem volt könnyű túllendülni. Most, kicsit visszanézve, azt mondom, a sok-sok rossz dolog valahogy purgatóriumként kiégette belőlünk azt a fajta arcoskodó, feltétel-szabó, 'szívességet tesz nekem a világ'-féle attitűdöt, és úgy égett le rólunk ez a talán sosem volt ál/arc, mint a tűzre vetett öreg kézigyalu pengéjéről a szúette fa. És ez jó. Jó, mert letisztult célok, letisztult módszerek, és letisztult érzések maradtak utánuk.
De sajnos van egy hozadéka is, ami nem jó: látjuk másokon ezt az ál/arcot, és látjuk, mikor mögötte ott van az ember, de nem lát tisztán ki onnan. És nem tudunk segíteni, mert az álarcot másokról mi nem tudjuk leégetni.
Olyat csak az ÉLET tud.
Ezzel alapvetően semmi baj sincsen, ettől halad előre a világ. Sőt. Mi eddig is és eztán is segíteni fogunk másoknak a boldoguláshoz vezető rögös úton való elindulásban.
Ami viszont nagyon fura: tetten érhető sok embernél egyfajta olyan feltételszabás, mi több: feltételrendszer....vagy egyszerre több feltétel egyidejű és/vagy megfelelő sorrendben összehangolt együttállása, amitől függővé teszik azt a tettet, ami szükséges lenne a cél eléréséhez. Máshogy mondva mintha az adott ember szívességet tenne Írországnak, hogy idejön. Nem feltétlenül teljes egészében tudatos hozzáállásról van szó, de akkor is szignifikáns.
Kár pedig, mert sajnos Írország nem vár senkire. Ahogy a jobb élet sem vár senkire, és nem akar senkit meghódítani/elérni és nem lohol senki sarkában csak azért, hogy utolérje és boldoggá tegye. Valahogy én fordítva látom ezt a dolgot. Nekünk, halandó embereknek kell(ene) megmozdulni, loholni a jószerencse után, és nekünk kell(ene) a lehetőségek kegyeit keresni, és alkalmazkodni annak feltételeihez. Nem fordítva.
Verbénával az úton, amin együtt indultunk el sok éve, sokmindenen átmentünk.
Voltak kegyetlen időszakaink, amiken igazán nem volt könnyű túllendülni. Most, kicsit visszanézve, azt mondom, a sok-sok rossz dolog valahogy purgatóriumként kiégette belőlünk azt a fajta arcoskodó, feltétel-szabó, 'szívességet tesz nekem a világ'-féle attitűdöt, és úgy égett le rólunk ez a talán sosem volt ál/arc, mint a tűzre vetett öreg kézigyalu pengéjéről a szúette fa. És ez jó. Jó, mert letisztult célok, letisztult módszerek, és letisztult érzések maradtak utánuk.
De sajnos van egy hozadéka is, ami nem jó: látjuk másokon ezt az ál/arcot, és látjuk, mikor mögötte ott van az ember, de nem lát tisztán ki onnan. És nem tudunk segíteni, mert az álarcot másokról mi nem tudjuk leégetni.
Olyat csak az ÉLET tud.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése