Amikor gyerek voltam még, és mondjuk a tanítónéni elvárt tőlem egy feladatot, akkor volt bennem valamiféle ambíció, valamiféle virtus, hogy többet adjak, mint amennyit elvár. És többet adtam. Többet adtam, és büszkén bezsebeltem az elismerést. Később, mikor már nagyobb gyerek lettem, kifinomultabb módszerem volt….többet adtam, de közben úgy csináltam, mintha kevesebbet adnék. Talán ezt nevezik szerénységnek…vagy inkább álszerénységnek, hiszen mindig ott volt bennem az, hogy ha valaki kevesebb elvárást támaszt velem szemben, akkor annál nagyobb lesz az elismerés, amennyivel több az a kevesebb. Tehát nem valódi szerénység ez, inkább csak ravasz manipuláció. Vagy ösztönös, és nem előre megfontolt szándékú….és ebben az esetben nem ravasz, hanem kimondottan szimpatikus. Ki-ki ahogy látja. Egy biztos: a felnőtt életemben is bennem volt az a vágy, hogy lenyűgözzem magam körül az embereket, hogyha elvárnak valamit, persze most már valaki olyan, aki számít, akkor pestiesen mondva kitenni magamért, és megadni a módját. Például ha vacsoravendéget hívok, akkor a lelkem belefőzöm/sütöm az ennivalóba, de közben azt mondom, hogy ugyan, semmiség, nem nagy cucc. Pedig dehogynem, igenis az. De én ilyen vagyok, és szerintem sokan mások is ilyenek még rajtam kívül. Ez technikailag működik is. Általában. A vacsoravendég elolvad a finom ételtől, és a házigazda kedves szerénységétől. Ennyivel a példa véget is ér.
De az életbe átültetve már nem mindig van így. Mostanság az ÉLET megtanít arra, hogy van a jószándék, a megfelelni akarás, az impressziókényszer után egy határvonal, amikor mindez nemes egyszerűséggel átcsap emberi hülyeségbe. Naiv illúzióba. Talmi erényekbe. Amikor rájövök, hogy ezen a határon túl magasról kell leszarni a másikat, és nem előzékenynek, önfeláldozónak, ad abszurdum hülyének lenni.
A kérdés számomra az, hogy hol van ez a határ. Mostanában sajnos közelebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése