Kanada, 4.rész

 Másnap reggel szerencsére olyan korán felkeltem, hogy végig nézhettem az ágyból a napfelkeltét. Csodaszép volt. 

Aztán összeszedtük magunkat, és lementünk az edzőterembe. Kicsit „hit & miss” volt, mert az elég nagy hotelnek elég kis edzőterme volt, de gondoltuk megér egy próbát. Tök üres volt. Verus futópadozott, és cross trainereztem. Alaposan leizzadtunk, de így legalább némileg kevesebb bűntudattal ültünk le reggelizni a hotelben.

Ez egy 3 csillagos hely volt, és legfőképpen azért választottuk, mert alig fél éves volt, és ugye amíg egy szálloda fiatal, addig jól szokott funkcionálni. Még újak az ágyak, még működiik a víz meg a klímarendszer, stb. A reggeli inkább volt amerikai, mint kontinentális, e legalább nem angol LOL….mindegy, éhen nem maradtunk egyszer sem, de volt, hogy a szobai hűtőből vittünk le magunknak felvágottat a zsömléhez…(már amikor volt zsömle, mert mindennap kicsit más volt a szelekció)

A mai napra tervezett programunk egy igazi különlegesség volt: rodeó. A srácaink meséltek róla, hogy milyen jó élmény volt nekik az USA-ban….Verus utánanézett, hogy Kanadában is létezik-e ilyesmi, és talált egy utazó rodeo társulatot, aminek az egyik show-ja épp ezen a napon volt, egy Erin nevű kis településen, kb. másfél óra autóútra Toronto-tól. Eredetileg 11-kor kezdődött volna a műsor, de menet közben áttették du. 1-re, aminek mi annyira nem örültünk, mert így csak a vb döntő második felére tudtunk visszaérni a hotelbe. Sebaj, utólag kiderült, hogy úgysem vesztettünk sokat, az első félidőben nem is lett gól.

Pusztító hőség volt ezen a napon. A rodeó helyszínét viszonylag könnyen megtaláltuk, érdekesség, hogy a településnek ír gyökerei vannak….egy nagy mezőgazdasági farmon volt a helyszín. Külön emberek álltak a mező elején, kérték a jegyet, és parkolási instrukciókat adtak. Letettük a verdát, besétáltunk a területre, kaptunk pecsétet a csuklónkra. Kamionokból kinyitott, fém pados nézőtér között állították fel a pályát. De még messze volt a show kezdete. Sétálgattunk a területen…kalapárus, bőrdíszműves, millió kajálda, afféle vidéki búcsú jellege volt az egésznek. Körbejártunk mindent, szereztünk kávét, majd jó előre foglaltunk magunknak helyet a legfelső sorban. Árnyék egy szál se, 40 fok…..

Verus elment burgerekért, én foglaltam a helyet…nem túlzok: életem legfinomabb hamburgerét ettem. Víz volt nálunk….az elég szégyen, hogy sört nem lehetett fogyasztani az egész területen, volt egy darab kis kockasátor a terület sarkában, egyedül ott lehetett alkoholt fogyasztani….erre még később visszatérek, a lényeg, hogy Ontario nagyon elment ebbe a no alkohol no dohányzás irányba….Miközben vártuk hogy kezdődjön a show, nagyon érdekes volt nézni az embereket. Családok, mindenki cowboy-kalapban, a gyerekek is beöltözve, rojtos nadrágokba, csizmákba, nagyon mókás volt. Amúgy kalapot/csizmát vettünk volna talán, de nem tetszett, hogy sehol nem volt ár kiírva. Csak úgy pofára ment, és én azt nem annyira szeretem…..ezért nem vettünk semmit pl. a Hortobágyon sem, mert sehol nem volt ár kiírva, hanem szemre végig mért az árus, berakott egy skatulyába, aztán beárazott, és mondott valamit. Én ezt utálom. Nem baj ha drága valami, de legyen kiírva korrektül, akkor majd én eldöntöm, akarok-e venni vagy sem. Nem? De. Naugye.

Közben  mellénk csapódott egy idősebb fazon….csizmában, kalapban,…beszédbe elegyedtünk, aminek az lett a vége, hogy 3,5 órán keresztül ment a szöveg….elmesélte, hogy neki is vannak állatai, meg egy mexikói import cége….részletesen elmondta, hogy kell adóznia, meg hogy a környék mezőgazdaságára mennyire rossz hatással vannak a menoniták, és hogy adózniuk sem kell annyit, mert hogy vallás, és külön iskolákat tartanak fent, amiért további állami támogatást kapnak, és hogy mennyire befolyásolják az ágazatban az árakat….mesélt közben a rodeókról is, baromi érdekes volt, mert elmondta, hogy hátul a pasas mit miért csinál, hogy keni fel azt a ragacsos valamit a kesztyűjére, hogy majd jobban tapadjon a kötélre, amibe kapaszkodik majd….végül magunkban elneveztük hantás Johhny-nak…mert mindeközben dollármilliókról beszélt, meg hogy a nagybátyja nem akarta bankba rakni a pénzét, és minden unokaöccsének egy kenyereszacskóba rakott száz-száz ezer dollárt készpénzben, mert inkább elosztogatta a pénzt, minthogy leadózzon belőle, mert az nem fair….meg hogy hány hektár földjei vannak, meg éppen mibe fektetett most egymilliót…szóval a fene se tudja, az is lehet hogy minden szava igaz volt…ránézésre ápoltak voltak kezei, szép fehér fogsora volt, nem volt büdös, koszos, ki tudja :) 

Közben elindult a show, a kanadai himnusszal, persze mindenkinek fel kellett állni, ahogy az dukál….aztán jöttek a lovas számok, de kb. minden produkció közben pofázott a porondmester, nyomatta a reklámokat, minden lovas szám után jött a traktor elegyengetni a homokos talajt….szóval nagyon lassan haladt a show. Ami nekem különösen impresszív volt, hogy 10-12 éves gyerekek olyan magabiztosan ülték meg a lovakat, és kergették végig a kirakott hordók között szlalomozva, hogy az ember tátott szájjal nézte, hogy nem esik le a húszkilós kölyök a ló hátáról.  

Ügyességi lovas bemutatók, felugrás, leugrás a lovakról, zászlólengetés, körbelovaglás…ezek után következtek a lovas rodeók….kijön a ló, rajta a lovas, ugrál az állat, próbálja ledobni magáról az embert…végül ledobja, mire a két másik lovas, aki addig ott körülötte volt, két oldalról körbeveszi a lovat, aki még ugrál, aztán vágtat tovább, de a két oldalán vele vágtató cowboy szépen lelassítja, lenyugtatja, amíg meg nem áll. Utána kivezetik a küzdőtérről.

És a show legvégén jött az igazi mutatvány: a bikagolás….ez brutális volt. Két bohóc, akinek színes rongyok lógnak az oldalán, plusz a két cowboy lovas…készenlétben a karám előtt, aminek az ajtaját 1-2 méter hosszú kötélen tart egy pasi, közben a karám tetején is ülnek ketten, meg a „lovas” ereszkedik rá a bikára felülről….aztán a megfelelő pillanatban kioldják a zárat a karámajtón, kinyitják a kötéllel, és a bika őrjöngve ugrik ki a küzdőtérre, vadul dobálva magát. Az ember a tetején kapaszkodik egy kötélbe – szigorúan egy kézzel- , próbál minél tovább rajta maradni…a küzdőtér oldalán egy cowboykalapos nő fent ül a korláton, és méri az időt, kezében egy füzettel, és írja bele az eredményeket. Közben szól a country zene, és a porondmester is folyamatosan beszél, mondja a versenyző adatait...amikor letelik a 8 másodperc – eddig kell kibírni minimum-, hangos dudaszóval jelzik. Amikor az embert ledobja a bika - mert ledobja -, a két bohóc odaugrik, hogy elterelje a bika figyelmét, hogy ne akarja halálra taposni az embert, aki eddig rajta ült. Ugrálnak, integetnek neki, közben a két lovas faszi is odavágtat, közrefogják az állatot, és visszaterelik a karámba, miközben a „lovas” kimenekül a küzdőtérről….ha tud.  5 produkció volt, ebből egy faszinak a keze törhetett el, mert alig bírta a kesztyűből kihúzni, egynek valószínűleg a lába ment szét, mert egy lábon ugrálva hagyta el a helyszínt, de a legdurvább az a pasas volt, aki négykézláb próbált kimenekülni, mert nem tudott lábra állni, miután a bika megtaposta kicsit, de így sem sikerült önerőből, két Vöröskeresztes pólós orvosi csapattag rongyolt be, és rángatta ki a küzdőtérről. Ezt mondjuk elég felkavaró volt látni.

Amúgy tényleg életre szóló élmény volt, Sajnos a telefonom feladta, ekkor még csak az enyémről ment a hotspot, és a negyven fok sem tett jót neki, konkrétan ki is kapcsolt a túlmelegedés miatt. Verus szerencsésebb volt az iphone-nal, igaz, nedves rongyokkal hűtögette menet közben LOL.

Lényeg, hogy jól esett beülni a kocsiba, és nyomatni a klímát magunkra, amíg hazarongyoltunk a meccs második félidejére.

A döntő után lementünk a wellness-részlegre, és jól kijacuzzi-ztuk magunkat. Jacuzzi után bevackoltunk a netflix elé, és kb 5 perc alatt el is aludtunk.

Kanada, 3. rész

 Úgy terveztük, hogy másnap nem a nagyobb úton indulunk fel Torontóba, hanem a Niagara folyó menti szebb, de lassabb úton megyünk, és meg-megállunk egy-egy szép helyen, ahol van látnivaló. Márpedig az volt bőven, a felét sem tudtuk megnézni végül azoknak, amiket szerintünk érdemes lett volna.

Reggel haraptunk valamit….itt írom le amúgy, hogy gyalázatos a kaja odaát….normális pékáru nincs a nagy üzletekben, csak előrecsomagolt, agyontartósítószerezett, műanyagízű zsömlék/kiflik/briósszerű valamik. Felvágott szinte semmi, sajtokból igen korlátozott a választék. Szalámit és sonkát kifejezetten nehéz volt beszerezni, sokszor nem is sikerült, inkább krémsajtot vettünk, vagy mogyoróvajat. Édesség az volt, abban nem volt hiba, de pl. cukormentes dolgokat szinte sehol nem láttam, úgy kellett levadászni egy zacskó cukormentes Reeses-t. Mivel a gyerekek hoztak idén és tavaly is nekem olyat az USA-ból, így célzottan kerestem, de csak egyszer sikerült belefutni. Gyümölcs van de nagyon drága, joghurtok némi danone és oykos…de más poharas hűtött desszert, mint puding, rizs, ilyesmi az nulla. Szóval nincs az a választék, amihez Európában hozzászoktunk….szóval haraptunk valamit, és kifejlesztettem egy új kávétípust: A darált kávémat (Folgers) belekanalaztam a vízforralóban felforralt nem túl sok vízbe….majd pár perc után kiöntöttem a vízforraló szűrőjén keresztül. Aztán elmostam a forralót, visszaöntöttem a már kiöntött „kávét”, és újra kiöntöttem a saját szűrőjén keresztül. Így lett végre finom, erős, nem híg kávénk. Elkereszteltem Niagarano-nak LOL…úgyhogy reggeli mellé elfogyasztottunk egy kiváló nájágáránót, és lecincáltunk minden cuccot a gépállatba.

Első félreállásunk egy óriási sztúpánál volt, az „Ezer Buddha Sztúpájánál”…sajnos bemenni nem tudtunk, csak kívülről csodáltuk meg.

A következő megállónk egy juharszirup-műhely volt, ajándékbolttal, hatalmas rénszarvas szoborral, kóstolóval, mindezt a Niagara folyó partján. Nagyon hangulatos kis hely volt, persze vásároltunk juharszirupot, meg juharszirupos fudge-ot is, isteni volt mindkettő.

A következő megálló a folyó egyik nagy kanyarjánál volt. Itt kétféle attrakció is volt, mi egyikkel sem éltünk. Az egyik odalentről, nagy teljesítményű hajókkal rongyoltak be a turistákkal az örvénylő vízbe, a másik meg egy drótkötélpályán lévő bódét húzigáltak át az amerikai oldalra, meg vissza. A csónakos élményre nem vágytunk igazán, a bódé sem volt túl szimpi, még leülni sem lehetett benne, és kifejezetten lassú volt…de az egészet felülről megcsodáltuk, majd haladtunk tovább.

A következő megállót Verus nézte ki, hogy ilyen park-izé a folyó mellett, szép zöld, piknikezhetnénk ott. Csak a parkolásért kell fizetni. Meg is álltunk, szépen foguk a hátizsákjainkat, raktunk bele vizet, meg elemózsiát, és elindultunk  parkba. Azt hittem, amikor kb 30 méter mély fémlépcsőn lementünk, hogy kábé ennyi lesz a megterhelés, de a túra csak innen indult, meredeken lefelé egy erdőn át. Sziklák között, meredek, fagyökerek és kövek által nehezített ösvényen haladtunk a százmillió fokban, és a párás, nedves levegőben. Persze szandálban, papucsban, ahogy köll….kb fél óra múlva visszafordultunk, és felküzdöttük magunkat a kiindulóhelyre….ott lerogytunk egy padra, és lihegve ittuk a vizet, meg ettünk némi csokit energiapótlásnak. Visszavánszorogtunk a kocsiba, és továbbindultunk azzal a tudattal, hogy akkor a mai kardiónk is ki van pipálva.

Még megálltunk egy érdekes helyen, ahol akét ország a saját oldalán egy-egy óriási erőművet épített fel, mi ugyebár a kanadai oldalról láthattuk az amerikai gátat, óriási építmény volt. 

Innen érkeztünk be a kisvárosba, aminek „Niagara on the lake” a neve. Minden turistaleírás, minden útmutató azt mondta, erre a kisvárosra időt kell szánni, mert nagyon alulértékelt, pedig a legszebb, leghangulatosabb hely a környéken. Úgy terveztük, hogy itt akkor majd megkajálunk valahol, és jól megnézzük magunknak. Hát, végül nem így alakult. Konkrétan egy teljesen átlagos kisváros a tó partján, és kb úgy fel van futtatva, mint mondjuk Mo.-n Szentendre, vagy itt Írországban Adare….turistalehúzás minden sarkon, de olyan szinten, hogy félreállni sem lehet kocsival, csak ha fizetsz. Próbáltunk éttermet keresni, de mindenhol teltház, fullra parkolt parkoló várt. Két kanyar után úgy döntöttünk, hogy oké, láttuk kocsiból, köszi, húzzunk tovább.

St. Catherine környékén jártunk, pontosabban bent voltunk már a városban, amikor nagyon ijesztő dolog történt: egy időben mindkettőnk telefonja, plusz az autó képernyője is pirosan villogni kezdett, rajta felirat, és szirénahang a hangszórókból. Azt se tudtuk mi van, mi történt….aztán olvastuk a feliratot, miszerint tornádóriasztást kaptunk, haladéktalanul húzódjunk biztonságos helyre, mert arrafelé tart a tornádó, ahol most vagyunk.

Nem tudtuk, ezt most mennyire kell komolyan venni, mindenestre kerestünk egy közeli mekit, amúgyis ebédidő volt már bőven, leparkoltuk a kocsit, és beültünk. Verus az egyik helyi idősebb párt megkérdezte, miközben újra riasztás jött a telefonjainkra, meg másokéra is az étteremben, hogy most mi van, turisták vagyunk, és még nem voltunk ilyen helyzetben. A nénje csak mosolyogva legyintett, hogy csak figyeljük az időjárást….oké.

Megkajáltunk, és itt volt, hogy kipróbáltuk az ún. Poutine-t….a meki totemjében a kép csak valami krumpliféle volt, gondoltam miért ne, próbáljuk ki. Érdekesség, hogy a kanadai mekiben amikor rendelsz, kéretlenül odaírja mindig, hogy mi mennyi kalória….hm….namost ennél a poutine-nál az jelent meg, hogy 1700/db….mondjuk ez egy kicsit fura volt, de nem akadtam fent rajta.  Háát….a kukában landolt mindkét csomag….sült krumpli, ami szó szerint úszik a gravy-ben , és meg van szórva durva mozzarelladarabokkal, amiknek amúgy se íze, se színe, állaga meg mint a gumié. A zsírban szottyosra ázott vékony krumplik egyáltalán nem voltak bizalomgerjesztőek. Ponginak viszont ízlett a bogyós üdítő LOL. Tele pocakkal indultunk tovább, láthatóan nem lett tornádó, és nem akartunk  tovább ücsörögni a mekiben.

Az úton egyébként nagyon érdekesek voltak a felhők, lehetett látni, ahogy szép lassan tölcsér alakúra formálódnak, de valahogy elhaladtunk mindig alatta (szerencsére), úgyhogy nem lett az F-150-esből viharvadász verda : D

Délutánra oda is értünk a hotelhez, ami Vaughn-ban volt, ez Toronto egyik külvárosi része. A googlemaps-nek azért szidtam ám az édesanyukáját, ugyanis nem szólt, hogy menjünk le az útról, ezért tovább hajtottunk, így menni kellett még 5 km-rt, hogy a „Dixie” road-nál vissza tudjunk fordulni. Cserébe visszafelé sem szólt időben, megint túlmentünk, szintén 5 km extra, és ezúttal a „Dixon” road-nál tudtam visszafordulni. Azt hittem valami vicc…..ezt egyébként még kétszer játszottuk el a kint tartózkodásunk alatt, aztán rájöttünk, hogy az apple térképe időben szól, úgyhogy onnantól az iphone-ról navigáltunk tovább.

A hotelnél leparkoltunk, becsekkoltunk, fizettünk, és felcihelődtünk a hatodik emeleti szobánkba. Néhány hotelban már megszálltunk, de ilyen lift rendszer nem volt sehol: ha fel akarsz menni a lifttel, akkor a szobakártyát oda kell érinteni a panelhoz, és meg kell nyomni az emelet gombját. Mi a hatodikon voltunk, úgyhogy arra a szintre volt csak érvényes a kártya. Lefelé nem kellett érinteni. Nem értettük, hiszen amúgy ott a lépcső a lift mögött, azon mindenki oda megy ahova akar…de mindegy. A személyzetnek is volt ilyen érintőkütyüje, és nekik is érintgetni kellett, mikor jöttek-mentek. Viszont amért ilyen volt a rendszer, (időbe tartott, míg az emberek rájöttek, meg sokan egyáltalán nem értették, hogyan működik), ezért ultra lassú reagálású volt a lift, mi volt hogy inkább a lépcsőn közlekedtünk.

A szoba okés volt, az egyik fal full üveg, előtte elektromos árnyékolók, az ágy kényelmes, nagy, és magas volt, volt kanapé, tévé, konyharész, nagy hűtővel és fagyasztóval (volt minden emeleten külön jégautomata), óriási mikró, mosogatógép, kis pult, minden ami kell….valamilyen fura kávégép is volt, de elég szar kávét főzött, és különben is odalent a hallban non-stop ingyen kávét lehetett ereszteni. Kipakoltunk, berendezkedtünk, és be is streameltem a meccset, ami hamarosan kezdődött.

 Meccs után kerestünk egy közeli Walmarts-ot, és szereztünk be ételt, gyógyszereket, meg persze némi ruházatot is, tekintve hogy a full új, modern hotelben, amiben volt edzőterem, medence, jakuzzi, meg külön mosóhelyiség is, a mosó- és szárítógépek kizárólag fémpénzzel működtek, tap-elni nem lehetett. Kérdeztem a recepciós kis nőt (ja, mindenki filippínó volt, meg indonéz), hogy de ha nincs készpénzünk, hogy mossunk? Mosolyogva magyarázta el, hogy hol van az ATM….én szintén mosolyogva mondtam neki, hogy nem fogok azért kivenni készpénzt, hogy utána felváltassam valahol, hogy tudjak mosni….ő kedvesen felelte, hogy beváltja szívesen….

Namost a mai világban már mindenhol készpénzmentességre törekszünk ugyebár, ami azt is jelenti, hogy relatíve elég nagy összegekkel büntetnek, ha kápét akarunk kivenni. Legutóbb Pesten is a harmadik lemezboltban tudtam csak bakelitlemezt venni kártyával, a többi helyről elküldtek, és egy ATM-ből a  körúton akartam volna kivenni pénzt, mire közölte a gép, hogy a 10ezer forintra 5ezer forint tranzakciós díjat  számol fel …hát kösz szépen…

No, 100 szónak is egy a vége, mondtam az asszonynak, hogy nem mosunk, veszünk új ruhákat, basszák meg….

Egyébként elképesztő, hogy azok a fájdalomcsillapítók, amiket nálunk csak receptre lehet kapni, és amiket általában Mo.-ról szoktunk beszerezni, mert ott ugyan drága, de kapható…(pl. Aleve)…szóval ezek a gyógyszerek Kanadában 100 meg 200 darabos kiszerelésben, fillérekért megvásárolhatók. Azt hiszem a 100 darabos naproxen hatóanyagú fájdalomcsillapító került valami 16 dollárba, ami kb 3500 forint….röhej. (persze a márkás Aleve az drágább, de minden gyógyszernek van egy olcsóbb, Walmart saját márkás helyettesítője, ugyanannyi és ugyanolyan hatóanyaggal, kb. mint otthon az algopirin-optalgin verzió)

Mivel a FIFA vége felé jártunk, így egy csomó leakciózott fifás ruha is volt, nem bírtam ott hagyni pl. egy pulcsit kemény 5 kanadai dollárért (kb 1200 forint)….Elcsigázva, fáradtan estünk be az ágyba, és ezúttal sem volt gond az elalvással.

Kanada, 2. rész

 Az éjjel egyikünk se aludt valami sokat, ki tudja, talán a jetlag vagy az izgatottság….mindenesetre hajnal négy-öt körültől már nem is csináltunk úgy, mintha aludnánk. Némi felkészítő jógagyakorlat után haraptunk valamit, és elindultunk. Reggeli közben én ki is néztem egy tök jó közeli parkolót, amitől majd nem kell sokat menni az első, reggeli programunkig. Szépen oda is navigáltam, majd mikor mögöttem a sorompó lecsukódott, pánikolva vettük észre, hogy egy usa-dutyfree parkolóban vagyunk, ahonnan nem lehet kihajtani, csak az USA felé….de nekünk még volt dolgunk itt a kanadai oldalon is. Sebaj, az én feleségem belibbent a shopba, és elintézte, hogy kiengedjenek mégiscsak. Úgyhogy ezek után egy másik parkolót találtunk, ott helyben, ahol egész napra ki is fizettük a díjat egy igen beszédes sötétbőrű tagnak. Innen rongyoltunk le gyalog az első progi színhelyéhez, ami a hajókázás volt, be a vízesés elé. Még itthon ezt el is intéztük. Nem mondom, hogy könnyű volt megtalálni a bejáratot, ami inkább lejárat volt…de sikerült végül. Kaptunk szép piros nájlonköpenyt, és beállhattunk a sorba kb hatszázmillió másik turistával együtt. Nem volt még kilenc, de a nap úgy égetett, mintha kötelező lenne. Mindenki állt a napon a nájlonkabátban kábé 20-25 percet, mire felszállhattunk a hajóra. Azt hittük, sokan vagyunk, de később láttunk hajókat (első kép), amikbe kb. kétszer annyi embert zsúfoltak be, mint ahányan mi voltunk.

A hajó az amerikai vízesés előtt (American Falls) előtt haladt szépen lassan, mindkét oldalra nagyszerű kilátás volt. És fokozatosan bementünk egészen a Lópatkó Zuhatagig (Horseshoe Falls)…., ott időztünk kb 10 percet, majd lassan vissza hajókáztunk a kiindulópontigmit mondjak, leírhatatlan élmény. A robaj, a rengeteg víz, a szivárvány, ami folyamatos a hajó körül, és az a látvány….persze, rengeteg fotót csináltunk, (amíg bírták az egyébként „vízálló” telefonjaink), de nem adja vissza a látványt, a feelinget meg depláne nem. Az alap, hogy szügyig vizesek lettünk, hiába a nájlonköpeny…de fene se bánta, mert a nap tűzött ezerrel, és hát az élmény feledtetett minden kellemetlenséget. 

Innen átsétáltunk a Lópatkó felé, ugyanis a második progi az a „Journey behind the falls” volt, aminek a során be lehet menni a vízesés mögé. Újabb sorbanállás, ezúttal citromsárga nájlonköpeny, kötelező jelleggel a sorbanállás alatt pózolnunk kellett és lefényképeztek, és cca. Fél óra ácsorgás után bejutottunk….a liftbe. Én végig azt hittem, hogy valami vezető lesz, aki kísér, és magyaráz….de szó nem volt erről. A liftben a kissrác (ilyen nyári munkás egyetemista vagy gimis lehetett) eldarálta, hogy balra van az egyik folyosó, jobbra meg a másik, oszt „jónapotkihányok”. Úgyhogy szépen végigballagtunk a folyosón, ami kivezet közvetlenül a zuhatag mellé. Közben dübörög az egész hegy…állítólag a vízesés neve is innen ered, hogy az őslakos nyelven a „nájágárá” az dübörgést jelent. Még két folyosó van, ahol ki lehet menni egész addig, hogy előtted 5 méterre zuhog fentről lefelé a víz….nyilvánvan egy rács előtte, tehát nem lehet kiugrani vagy ilyesmi….óriási élmény volt látni/hallani/érezni ilyen közelről ezt a természeti csodát.

Visszaballagtunk a kocsiig, behuppantunk, és irányba vettük a Rainbow hidat, ami átvisz au USA-ba. Nem volt vészes a forgalom, kb. negyedórát álltunk a checkpointnál….a pasas elkérte az útleveleinket, kérdezgetett pár dolgot….állampolgárság, élőhely, utazás ideje, célja, van-nálunk bármi étel, stb stb….pár perc, és mehettünk is. Sok parkoló van az amerikai oldalon, és ebből a 3 legnagyobb az állami, szóval elég volt egyszer parkolójegyet venni, és az egész napra érvényes volt, bármelyikbe. Mentünk egy kisebb kört, aztán beautóztunk a Kecske szigetre (Goat Island), és az ottani parkolóba tettük le a kocsit. Itt van egy étterem („The top of the Falls”), ahova be is ültünk, és a teraszon elfogyasztottunk egy finom burgert, krumplival. Verus valami spéci koktélt, én helyi csapolt sört ittam, miközben  néztük a csodálatos vízesést. Külön élmény volt, hogy alkoholrendelésnél a pincér kérte, hogy igazoljuk magunkat. Meglepődtünk, de szabadkozott, hogy hát a törvény az törvény.

Jóllakottan körbesétáltuk a vízesést, és el kell hogy mondjam, az amerikai oldal sokkal jobban ki van építve, mint a kanadai. Millió pad, sok zöld, tágas sétautak, hangulatos hidacskák, és maga a folyó is 1 méterre van az embertől, akár bele is lehetne ugrani. Igaz, hogy Kanadából jobban látszik a nagyobb vízesés, a Lópatkó…..de az amerikai oldal sokkal szebb és jobban kiépített.

Miután kinézegettük magunkat, elautóztunk egy Walmart-ba (Innen Verus vezetett végig), vásároltunk néhány amerikai relikviát, csináltunk selfit a Welcome New York táblánál….

és szépen visszaautóztunk Kanadába.

 Külön öröm, hogy tudtam venni Folgers kávét…de ez csak az érti, aki látta a Nagy Lebowski című filmet  LOL….

Hazamentünk, letusoltunk, szusszantunk egyet, és elindultunk újra a vízeséshez, hogy felmenjünk a Skylon toronyba, mert ide is vettünk jegyet még itthonról. A torony a hatvanas évek végén lett építve, de teljesen jó állapotban van, minimális sorbanállás után már fel is repített a lift. Meseszép panoráma, fantasztikus látvány volt fentről a táj. 

Odalent tudtunk vásárolni mágneseket, szuvenírokat, és végre….igazi kávét egy starbucksban. Amúgy mindenütt ez a híg amerikai stílusú kávé van (americano), nem rossz, de azért nem egy espresso. 

Érdekesség, hogy itt is a kijárat a toronyból csak a játéktermen át vezetett, ami olyan volt, mintha egy nyolcvanas évekbeli Stephen King-regénybe érkeztünk volna….ember sehol, körben a villogó automaták, tekepálya, biliárd, szimulátorok….

végül kijutottunk az utcára, és lesétáltunk a vízesés feletti sétányra. Lassan sötétedett, így megcsodálhattuk a különböző színekben kivilágított vízeséseket. 

A tűzijáték sajnos elmaradt, a már említett erdőtüzek miatti szükségállapot okán.  Este hullafáradtan estünk az ágyba, ezúttal nem volt gond az alvással.