Vajon képesek voltunk-e
szabadságra menni a problémáinktól? Hát, részben igen, részben nem. A novemberi
kiruccanásunk mindenképpen tele volt élménnyel! Délelőtt 10 körül landoltunk
Ferihegyen, gyorsan átvettük a bérelt kocsit, és mentünk is a nagynénémékhez,
akik már vártak minket szeretettel. Nem akartunk sok időt ott lenni, lévén a
nagynéném most kezdte újra a kemót, nem akartuk nagyon lefárasztani szegényt.
Délután elmentünk a lakást átvenni a Marina parton, amit béreltünk erre a
hétre.
Hát...mondjuk a lakás
okés volt, de azért az kifejezetten nem tetszett, hogy új építése ellenére tele
volt repedésekkel a fal, vagy hogy a gépekhez nem nagyon volt semmi...pl. a
mosogatógép tipikus: miből tartott volna odakészíteni mondjuk kettő
kapszulát...elég is lett volna. Venni nem akartunk, mert utána mit kezdek a
maradékkal? Amikor repülünk, mindig fontos kérdés a súly, felesleges terheket
nem akarunk vinni. Amúgy az egy külön érdekesség, hogy menniybe kerül a
tablette Magyarországon. Ahol mi jártunk, ott ilyen 4-5ezer forint körül volt a
legolcsóbb verzió. Nálunk 3 euróért kapok 40 darabot, amit kicsomagolni sem
kell, mert feloldódó a csomagolása. Na mindegy. Egyébként az ágy okés volt, a
kanapé a nappaliban szétülve, eltörve, egyáltalán nem volt kényelmes, pedig mi
több alkalommal terveztünk bekuckózós-kajálós-filmnézős estét. Az is bosszantó
volt, hogy a tévé le volt butítva, a maximum hangerőnél alig lehetett hallani.
Gondolom a szomszédok miatt, de akkor is: ez övön aluli. Nem vagyunk süketek,
de azért nem néma csöndben, feszített figyelemmel szeret az ember filmet nézni.
Szerencsére a laptopot össszekötve sikerült a gép 200%-os hangerejét
kihasználva értelmezhetően tévézni. Összességében véve ez egy nagy mínusz volt.
Viszont ami mennyei volt: a forró víz, és a víznyomás...na az zseniális volt,
rendesen hidromasszázs-élményszerű. Parkolóhely nem járt a lakáshoz, de én még
itthonról észrevettem, hogy pont az épület mellett van egy privát parkoló, még
a díjakat is ki tudtam nyomozni: 1500 forint per nap. Gondoltam, milyen szuper,
akkor majd itt parkolunk. A rideg valóság: ember sehol, csak egy mobilszám.
Felhívjuk, elmondjuk, hogy szeretnénk egy heti bérletet. Jó, akkor majd este
kilenckor legyünk ott, és akkor odajön az ember megkötni a szerződést....(én
már itt ledobtam a láncot, hogy egy szabadság alatt a parkolóemberhez kelljen
igazítani a programot, de mindegy)...persze csak kápé, ami ugye miért is lenne
nálunk....a legnagyobb dugóban rongyolunk a nőgyógyásztól vissza, hogy
odaérjünk....közben atm-et is kellett találni....de odaértünk. Oké, kifizetjük
a 10500 kemény magyar forintot. Ha ekkor azt hittük, hogy ennyi volt, hát nem.
Innentől kezdve minden ki- és behajtásnál fel kellett hívni a számot. És nem
úgy, hogy kicsörög, és a sorompó kinyílik, hanem egy hang felvette, hogy igen
tessék? ...Őőő jó napot, szeretnénk behajtani a parkolóba....- ühüm...igen.
Írországból, ugye?....-igen....- jó nyitom.
Először azt hittem,
valami vicc. De nem. Olyan is volt, mikor beszélgetni kezdett velünk, hogy ez a
katolikus Írország, igaz? –igen. És akkor az nagyon katolikus, igaz?
–igen....na jó, akkor nyitom. Kabaré.
A másik, hogy bár a
parkoló közvetlen az épület mellett volt, mégis jó 10 perc gyaloglás kellett a
lakásból, ugyanis körbe kellett menni a bejárathoz, minden alkalommal az
úttesten haladva kb 20 métert, ami horror volt sokszor, mert rendes
autóforgalom van. Az én szememben ez biztos hogy így nem lenne szabályos.
Az első két napban
elintéztük a fogtisztítás- nagylabor dolgainkat, egyrészt mert olcsóbb,
másrészt mert alaposabb sajnos, mint itt. Aztán kivonatoztunk kicsit a
városból, meglátogattuk a barátunkat és a családját. Estig ott voltunk,
nagyszerűen éreztük magunkat. Ettünk, ittunk, beszélgettünk.
Közben felfedeztük a
közvetlen szomszédságunkban lévő egykor szuper dunaplázát....mára már csak
árnyéka az akkori önmagának, amikor nyílt. De a benne lévő Frei kávézó a
törzshelyünkké vált ez alatt az egy hét alatt, V. régi barátnőjével is itt
találkoztunk. Új kedvencem lett a dohánykávé....de kóstoltunk sok másikat is, a
pisztáciás, a rumos, a marcipános, a mogyorós....mindegyik nagyon ízlett.
A harmadik nap este
megbeszéltük, hogy a két szuperjófej huszonéves unokaöcséimre bízzuk magunkat
(meg az anyukájukra), és így ötösben belevetjük magunkat a pesti éjszakába. Egy
körúti koktélbárban kezdtük, aztán egy Stifler nevű helyen horgonyoztunk le,
ahol órákat töltöttünk. Ittunk, szivaroztunk, beszélgettünk hajnalig. Aztán már
nem annyira szomjasan elmentünk a nyugati mekibe, megnéztük a szuper
lézer-showt, ami péntekenként és szombatonként megy, és ettünk valamit, hogy ne
csak igyunk ugyebár. Éjjeli járattal jutottunk haza, valamikor hajnal három
körül.
Másnap délelőtt
regenerálódtunk egy kicsit, majd szintén tömegközlekedve kicsit bementünk a
városba. Gondoltuk, hogy a New York kávéházba beülünk, de olyan sor állt
előtte, hogy inkább letettünk róla. Helyette megintcsak egy Frei kávézóba
ültünk be. Kora délután találkoztunk egy másik régi jóbarátunkkal, aki felvett
minket a Kálvintéren. Az volt a terv, hogy beülünk valahova, aztán végül másfél
óra kocsikázás után sikerült budán egy szuper kis kávézót találni, és itt akkor
dumáltunk egy jót...na meg persze a kocsiban is. Le volt szervezve, hogy
sok-sok idő után újra megnézzük őt színpadon, P. ugyanis színész. Pesttől nem
messze kellett mennünk, persze ide már kocsival mentünk, szépen megöltözve
ahogy kell. A darab fergeteges volt, P az első sorba intézett nekünk helyeket,
így közelről csodálhattuk a színészek játékát. Az előadás után személyesen is
gratuláltunk neki, és még volt alkalmunk Köllő Babett-el is váltani pár szót,
aki szintén fenomenálisat alakított. Ha bárki azt gondolná róla, hogy valami
kis felkapott celeb, hát nagyot téved. Nagyon közvetlen, szuper kedves csaj, és
teljes mértékben profi színészi alakítást nyújtott.
A következő nap egy
vasárnap volt, szintén volt program bőven. Reggel a nagynénéméknél kezdtök a
napot, aki szuper jó formában volt, reggelivel várt minket,jót dumáltunk, sőt
még egy kis közös zenélés is volt. Aztán egy volt osztálytársammal még az
általánosból találkoztunk, aki még mindig ugyanott él, ahol én is felnőttem, és
akivel nem találkoztunk 14 éves korunk óta, csak a közösségi médián
kommunikáltunk. Jó volt végre élőben is beszégetni vele, és megismertük a
párját is.
Onnan át is gurultunk
gyorsan Z-ékhez, akik már ebéddel vártak minket. Ők már többször is voltak
nálunk, régi jóbarátok vagyunk, kollégák voltunk valaha, onnan az ismeretség.
Szuperül töltöttük a napot, késő estig ott voltunk. Náluk a nappaliban ülve
éreztem, hogy megint előbújt egy fránya csontszilánk az ínyemből a nyelvem
tövénél, ami kínszenvedéssé tett minden beszédre vagy evésre tett kísérletet,
de fájt az ásítás, a tüsszentés, vagy csak egy-egy önkéntelen nyelv-mozdulat
is.
Két teljes napunk volt
még hátra, szerda reggel repültünk vissza, csütörtökre tudtam intézni időpontot
az itteni fogorvosmnál, addig ki kellett bírni, Kibírtam, de nem volt könnyű.
A másnapi proginknak
sajnos szomorú az indíttatása....V. bátyjának, aki áprilisban életét vesztette
egy búvárbalesetben, az unokáját mentünk megnézni, mert még nem láttuk élőben a
kislányt. Cukorfalat kis másféléves lányka, nagyon édes volt. Laci lánya, B. is
ebéddel várt minket. Beszélegettünk egy jót...én többnyire csak hallgattam az
átkozott szilánk miatt.
Este moziba mentünk. Két
filmet terveztünk megnézni: a Tilla filmjét, az „És mi van Tomival?” címűt, és
a Kern új filmjét, a „Ma este gyilkolunk”-at. Ez utóbbi volt műsoron ezen az
estén. Olvastuk a kritikákat, hogy nem seikrült jól a film, de a nagy nevek
miatt mindenképpen adni akartunk egy esélyt neki. Fura volt az üres
moziteremben ülni, talán 5 ember volt velünk együtt. A filmet megnéztük, olyan
„szódával elmegy” kategória lett, többet vártunk azért.
Az utolsó napunk a
családé volt, B.-hez, az unokatesómhoz voltunk hivatalosak ebédre, az
átmulatott éjszakán kikényszerítettem belőle, hogy csináljon sóskát főtt
rizzsel, amit én nagyon szeretek. Persze azért rendes kaját is csinált.
Eljöttek a nagynénémék is. Felmerült, bennem, hogy le kéne mondani, tekintve
hogy nem nagyon tudok se megszólalni, se kajálni, csak nagyon moderáltan, de
önző dolog lett volna, hiszen én csak egy vagyok a sokból, úgyhogy nem mondtuk
le. A kaja finom volt, jót dumáltunk, majd időben elindultunk vissza, hogy a
Tilla-filmet nézzük a moziban. Csakhogy arra végképp nem számítottunk, hogy
kőbányáról a Marina partra másfél órás tötymörgés lesz az utakon. Úgyhogy a
mozit lekéstük. Maradt a bekuckózás, meg persze a pakolás, hiszen másnap reggel
indult a gépünk. Persze kellett extrába bebook-olni egy feladós táskát még,
mert összevásároltunk sokmindent, és kaptunk is sokmindent....úgyhogy
visszafelé közel 80 kilónyi cuccot cígölve jöttünk....ja, és még vissza is
fogtuk magunkat, mert a szuper könyvárusnál a nyugatinál, ahogy kb 1 euró volt
a könyveknek darabja, hát szívem szerint az egész kordét megvettem volna....de
„csak” 5-6 könyvet vettünk.
Reggel nyolckor leadtuk a
kocsinkat....ja, ami egy új Nissan micra volt, fullextrás....tényleg mindent
tudott, dehát a mérete.....! Öröm volt visszaülni a jó öreg CRV-be : )...feldobtuk
a bőröndjeinket, és hazaröppentünk Shannon-ra.
